Írta: Ozsváth Sándor
Évtizedek óta figyelem honfitársaink külhoni viselkedését. Az ötvenes-hatvanas évek első határátlépései után – még csak a szocialista országok némelyikébe – szolidan viselkedő turistáink kellő megilletődöttséggel bóklásztak a határon túli területeken, elsősorban a történelmi Magyarország elcsatolt részein, olykor csak suttogva mondva el gyermekeiknek kincses Kolozsvár vagy az egykori koronázó város magyar történelmi tudnivalóit.
Később, távolabbra merészkedve, már más kultúrákba is belekóstolhattak, elkalandozva a román vagy a bolgár tengerpartig, a drezdai Zwingerig vagy a Mazuri-tavakig. Olykor még a nagy Szovjetunió közeli területeit is fel lehetett keresni, természetesen szigorúan csak elvtársi-baráti szervezeti keretek között. Idővel aztán közbe lehetett iktatni kisebb üzleti utakat, főleg az NDK-t megcélozva vagy a színesebb és nyugatiasabb Jugó felé tájékozódva. A nagy áttörést a világútlevél bevezetése hozta. Ha valutakerete – vagy némi kinti rokoni támogatás – lehetővé tette, bárki elutazhatott háromévente már a Lajtán túlra is. A rendszerváltást követően azonban elszabadult az ár. Csőstül kezdett Olaszba, Spanyolba meg Görögbe járni a magyar. De kalandvágyó fiataljaink, rongyrázó újgazdagék meg az ilyen-olyan hazai sztárocskák vitték ám magukkal az itthoni módit is. Hangoskodó rajok szállták meg az Akropoliszt, a Colosseumot, s teljesen természetesnek számított strandpapucsban meg bermudában grasszálni a Vatikánban vagy a monserrati kolostorban. Közelükbe kerülve idősebb, nosztalgiázó hazánkfiai ilyenkor meg sem mertek szólalni édes anyanyelvünkön… Legutóbb meg tehetős középkorúak szervezett csoportjai hagytak maguk után kitörölhetetlen emlékeket, teleüvöltve a bájos mediterrán éjszakát az Amúri partizánokkal meg a Bunkócskával.
Ma leginkább erdélyi vendégszereplésük tölt el keserűséggel. Harsányan magyarkodó alkalmi különítmények, turulos dzsekiben vagy nagy-magyarországos pólóban, árpádsávos kellékekkel felszerelve feltűnősködnek irodalmi-történelmi emlékhelyeken, ünnepségeken, köztereken, nemzetközi sporteseményeken – hangosan oláhozva, olykor kórusban üvöltve: „Az én régi mániám / tankkal végigmenni Románián…” Ezért nem szeretem a – bármily nemes szándékkal is indított – túllobogózott irányvonatokat, és ugyanígy az évente egyszer, térdig érő kokárdával kint díszelgőket sem. Miattuk nem megyek már két évtizede Csíksomlyóra, mert egy ideje e szent helyre s a pünkösdi lélekemelő eseményre is rátelepedett a konzumturizmus. De nem akarok újra találkozni a Salvator-kápolnánál megigazult párttitkárral vagy volt fő-KISZ-essel, meg azzal a tanító nénivel sem, aki negyedszázada még megvizsgálta kis tanítványai tenyerét, származásuk után kutakodva.
Mert hazajönnek az ilyen magyarjárás résztvevői, el is dicsekednek kinti „hőstetteikkel”, de ott maradnak a székelyek meg a partiumi magyarok, s nekik kell hallgatva tűrni a román kolléga vagy szomszéd – jó esetben csak rosszalló – megjegyzéseit. Jobb szeretem azokat a honfitársaimat, kik szabad idejükben vasárnapi iskolában tanítják a szórványban élő magyar gyermekeket, ingyen és bérmentve, vagy évekre csángóföldre szerződnek, meg azokat, akik Csaba testvér intézményeit segítik, keresztszülőséget vállalnak, és az olyan vállalkozókat, akik fantáziát látnak székelyföldi beruházásokban, akár a hazainál lényegesen kisebb haszon mellett is. Ezekhez hasonló minőségi segítségre van szüksége az erdélyieknek – melldöngető magyarkodás helyett. Kokárdát varrni meg koszorúzni ők is tudnak.
