Írta: Csengődi Péter
– fikció –
Az építész különös ember volt: visszahúzódó, paranoiás; mégis imádott késő éjszaka a város főterén sétálgatni. A tágas, bevilágított terepen hamar észrevette, hogy ha valaki közeledett felé, és gyorsan elfuthatott. Emellett megszállottja volt az óriási vízköpő szobroknak. Míg mások a groteszk, félelmetes alakokat látták bennük, ő úgy gondolta, hogy többnyire kővé dermedt védelmezők. Amikor megkapta a lehetőséget, hogy a főtér új épületének homlokzatát megtervezze, egyedül az járt a fejében, hogy végre tehet a magasba egy erős, karmos, sötét őrangyalt.
Akadt még egy furcsa vágya: Nagyapjától örökölt két drágakövet, két hatalmas rubint. Régész volt az öreg, az egyik ásatásról hozta el, amikor még nem figyeltek oda annyira a lopásokra. Úgy gondolta, jogtalan lenne megtartania az „örökséget”, és hogy az mindenkit megillet; de nem bízott a múzeumokban sem. Inkább úgy döntött, az új szoborba rejti, azok lesznek a szemei. Rájuk öntetett egy vastag réteg, sötétvörös színű üveget, hátha nem tűnik fel senkinek, hogy mélyükben felbecsülhetetlen értékű kövek lapulnak meg.
Miután elkészült az új épület, és helyére került a dísz, az építész már nappal is kimerészkedett a főtérre; közepére állt, és csodálgatta szobrász barátja művét, ami hatalmas szemeivel pont rá nézett. Biztonságban érezte magát, a varázsa alatt volt. Eltelt egy év, kettő, egy évtized; aki gyakran járt arra, úgy csodálhatta meg az építészt, mint valami lassan őszülő, ráncosodó, élő szobrot.
Egy nap eljött egy ritka alkalom, amiről senki sem vett igazán tudomást. A hatalmas Napnak pontosan a közepénél járt a hozzá képest pici Merkúr, és úgy világított bele egyenesen a vízköpő szemeibe. Fény öntötte el az egész teret, ami hamar el is tűnt. Ebben az egy pillanatban azonban sokkal több történt, mint amit egy ember képes lett volna észrevenni: egy röpke életű, furcsa kis lény született.
Majomszerű kezei és lábai voltak, toll borította a testét és a szárnyait, és a szemei végtelenül aprók voltak, csak egy-egy pont. Repkedett, pörgött, ugrándozott, miközben a körülötte levő világ szinte mozdulatlanul állt. Megannyi történet folyt egyszerre, de mindegyikből csak egy szeletet látott, egyetlen diakockát.
A cukrászda asztaláról egy nő véletlen lelökte a vizespoharat. Pontosan tudta, hogy az üveg össze fog törni a betonon, és a szilánkok magasra fognak fröccsenni; de ő csak annyit látott, hogy a lefelé zuhanó pohárból csillogó, kerek formákban terjed szét a kiboruló folyadék, olyan hatást keltve, mintha szilárd anyag lenne.
Hiába állt minden egy helyben az ő szemszögéből, érezte a világot mozgató erőket.
Egy autó fordult be a mellékutcában. A jármű vagány eleje határozottságot sugallt, a sofőr tekintete kevésbé. Az anyósülésen egy szétterített térkép hevert, rajta filctollal be volt karikázva az úticél.
A járdán két régi ismerős állt egymással szemben. Arcuk épphogy csak mosolyra fakadt, nyitott tenyerük kézfogásra lendült. Már látszott, hogy a kapkodásban mellé fognak nyúlni, de nem valószínű, hogy zavarni fogja őket.
A lény haladt kifelé a főtérről, ki a város széle irányába. Egymás után fedezte fel az újabb és újabb darabjait a világnak. Az ő léptékeiben évtizedeket töltött azzal, hogy tanulmányozza megmerevedett, de kényszerekben és potenciálokban gazdag környezetét. Mire a város határához ért, megöregedett, majd porrá robbant szét, mint amikor valaki egy maroknyi lisztet fúj szét a tenyeréből. Egy egész életet leélt a mi agyunkkal felfoghatatlanul rövid idő alatt.
Az embereknek fogalmuk sem volt róla, hogy miféle csodáról maradtak le. Élték megszokott életüket; és ahogy az évek rakódtak egymásra, a régi házak repedezni, omladozni kezdtek, köztük újabbak emelkedtek ki, a város felismerhetetlenül átformálódott. A lassú változások a hosszú idő alatt végig ott tükröződtek a vízköpő hatalmas, vörös szemeiben; de az ő számára csak egy villanás volt az egész.
