Írta: Nagy Farkas Dudás Erika
Nyaralásról visszatért ismerősünk mesélt egy faluról, ahol senki sem lakik, a házak gazdátlanul pusztulnak a hegybe, és bár tulajdonosaik a közelben élnek új településen, a régi helyüket is őrzik, és eszükben sincs eladni idegennek. Akinek ezt továbbmeséltem, legyintett: – Mert megélnek valamiből, de akinek már enni sincs mit, az adja annak, aki kéri – mondta, igazolva azokat, akik örülnek, ha örökségüket pénzzé tehetik, nem nézve, kinek a kezére adják családjuk egykori otthonát. Az eladó ház sok, de vevő alig akad, főleg a menekültek jönnek, akik a jobb állapotban lévő házakat vásárolják. Olcsó a ház errefelé, mondják elégedetten. Mélyebb okok, magyarázatok, vádak hangzanak el, panaszok, viták kerekednek a téma nyomán. Közben előrevetíti magát a nem is olyan távoli jövőnk, és a kép esetleg csak csodaváró reményekkel elviselhető.
Az öreg házak reménytelensége szívszorító. Ha kihal az utolsó lakója, a százéves, vert falú ház gyorsan megadja magát a pusztulásnak. Ezen a tájon ritka kivétel, ha fölújítva ismét életre kelhet. A természet hihetetlen gyorsasággal foglalja vissza a maga területét, benövi, átszövi, eltakarja, lassan szétbomlasztja – visszaveszi, ami belőle emelkedett.
Utazás közbeni pihenőre egy elvadult portánál állunk meg. Néhány fényképet készítenék, bár otthon is bőven akad hasonló látvány, de jók a fények, kínálja magát a hely, sehol egy lélek. A romos ház körül gyorsan növő fák, ecetfa, akác, a bodza szurokfekete termése a vályogfalmaradványra hullik. Keskeny csapáson, fejem fölé érő gaz közé indulok. Egy vénséges álciprus ráncos, foszladozó kérge, apró gallyai a régen nyírt bukszusokon. A ferde kútkáván hullámpaladarab, rajta nyalábnyi alaktalan betontömb. A kút mellett elvirágzott jázminbokor. A téglajárda, a letéglázott udvar helye csak föltételezés, a hátsóudvar a kerttel nőt össze. Akác, szilvafák, birsalmafa, erdőnyire terebélyesedett mogyoró. A gyümölcsfák a metszés híján megnyúlt ágaikkal földig érnek. A szőlőtő, hogy honnét indul, nem látszik, de a fák hegyéig fut egy-egy inda. Régi góré körül a szeder birkózik a vadszőlővel, utóbbi indái már a krisztusfa hegyéből fordulnak vissza, lengenek a szélben, mint megtépázott zászlók. Látszik, hogy az elnéptelenedő környezettel a növények nem vállalnak sorsközösséget, kedvükre tombolnak az emberkéz által régen érintett kertben. Nem kérdezik, ki a gazda ott. Most ők és az enyészet.
A világ bármely táján érvényes, reménytelen pusztulás szomorú valóságán átütő szépséget fényképen hoztam volna el, már kezemben volt a gép, amikor, mint a semmiből, megjelent mögöttem egy asszony, intett, ne fényképezzek, és abban az utcában nem eladó semmi! Próbáltam magyarázkodni, hogy de nem is azért… A szemén láttam, fölösleges, és igaza van, mi keresnivalóm ott, az akkor is magánterület, ha embernek nyoma alig akad rajta. A hangjában előtte sem volt gorombaság, csak határozottan szólt, és miután én is vita nélkül, bólintva raktam táskámba a gépet, elmosolyodott. Nem kérdezte, hogy honnan jöttem, és mi dolgom, csak néhány szót beszéltünk az elnéptelenedő falvakról, hogy ő is egyedül él. Ha meghal, az ő háza is ilyen lesz, mint ez itt, mutatta, mert a gyerekei nem jönnek vissza.
Esteledik, mire otthon vagyunk. Sohasem szerettem a lemenő napot, hiába kínálja magát a látvány. A dombtetőn gyalogos ismerős int, megállunk, beszáll a kocsiba. Közben úgy nézelődöm, mint aki nagyon régen ment el, és nagyon messziről jött. Előttem a falunk déli bejárata, az egész szépsége eltakarja a mögötte megbújó részleteket. Gondolataimban a két mondat váltja egymást. Nálatok olcsók a házak. Nálunk nem eladók. A közöttük feszülő távon múltunk, sorsunk, egyéni életek, okok fűzére feszül, nagyjából összeegyeztethetetlenül.
