Írta: Kulcsár Attila
Most, hogy a családon belüli erőszak már nem seperhető a szőnyeg alá, én Kiskovács Jenő, ügyvédem jelenlétében bevallom, hogy évek óta fizikai és lelki terrornak vagyok szenvedő alanya, amelyeket eddig némán tűrtem, de most már jogorvoslatot szeretnék sérelmeimre. Nekem már nemcsak nyolc napon túl gyógyuló fizikai sérüléseim vannak, hanem nyolc éven túl is kiújuló szervi elváltozásaim. Csúnya lerakódások az érfalon, kiújuló fekélyek a gyomrom nyálkahártyáján, és a szívem is félrever, jelezve a bajokat.
Pedig nem ver a feleségem, azt nem állíthatom, de az a lelki terror, az a zsarolás, amellyel céljait eléri, az már kimeríti a családon belüli erőszak tényállítását.
Kezdődött akkor, amikor az én kedves újfundlandi kutyámat el kellett altatni. Másnap − le se telt a gyászév − kijelentette, hogy most már neki lesz kutyája. És az én méltóságteljes, 70 kilós ebemet felváltotta a lakásban egy palotapincsi. És azt a hozzám hasonló kiegyensúlyozott társat − akivel én büszkén megjelenhettem a városban bármilyen társaságban −, egy hónap múlva már ez a nyomott pofájú ráncos kis gnóm követte. Ráadásul sárga! Nem vagyok rasszista, de nemsokára nekem kellett sétáltatni ezt a kínai kutyát, mert az a kis vakarcs mindenkivel kikezdett az utcán, és nejem nem bírt vele, ő is elkapta a hisztit. Hát lesült a pofámról a bőr, a haverok céltáblája lettem, amikor azt kérdezték, hogy magaddal viszed az ágyba is? Mi ez, ha nem családon belüli erőszak? Olyasmire kényszerített rá az asszony, ami megszégyenít, ami személyiségemtől idegen. És akkor még azzal is cukkolt nagy plénum előtt, hogy a kutya tőlem tanult meg horkolni. És nincs nap, amikor nem vagyok szenvedője valamilyen vérnyomásnövelő atrocitásnak.
Mert mi lenne más, mint a legdurvább terror, amikor a gyerekek előtt is megőrzendő − trianoni − családi béke kedvéért én lemondok a fő műsoridő kétharmadáról − köztük ősi jogaimról, a sportközvetítések nézéséről − a könnyező giccsek, fogyókúrás műsorok és buta vetélkedők bámulására kényszerítve, mert csak egy tévénk van és egy tv−fotel. Hát ne tudja meg senki, milyen keserű ilyenkor a sör nekem, és milyen refluxokat öklendezek vissza a gyomromból, amikor férfias gólöröm helyett nyálas csókok és fenékriszák untatnak − bár félálomban vagyok már. De álmomban is megcsikordul a fogam, melyet már szinte az ínyemig lekoptattam, és mosolyogni se tudok egy esztétikusat.
− És azok az érettségi találkozók, ugye? − kapcsolódik be az ügyvéd úr az emlékidézésbe −, amelyekre ötévente elcipel engem is a feleségem. Amikor alkalmanként 10 évet öregszem. Ülök a sok vihogó asszony és vénlány között. Amikor kimegyek, szinte érzem a fenekemen a tenyeres nézéseket, és visszafelé meg azt találgatják, hogy a nejem igazat mesélt-e a sok kókadozásról. Olyan megalázó ez a kirakati helyzet, mert el kell mennem, mert ő is eljár az én találkozóimra. Én meg rámegyek ezekre. Felmegy a vérnyomásom, a cukrom, a húgysavam, koleszterinem, trigliceridem − de nekem erről orvosi látleletem is van, uram. Ezek bizonyítékok a törvény előtt − hangsúlyozza az ügyvéd úr a legfontosabbat, mert együtt érez a védencével, és úgy tűnik, ez a családon belüli erőszak általános jelenség.
Kiskovács Jenő meggyötört arcán az együttérzés puzzle darabjai rakódnak a helyükre.
− Pontosan ez van nálunk is, és mintha ugyanazon történet volna. „Jenő ne igyál” − figyelmeztet már a rendeléskor, mert ilyenkor nekem kell hazafuvaroznom a kapatos úrhölgyet. A kormánykerék görcsös markolása véraláfutásokat mélyeszt a kezembe, mert rajtam ilyenkor − ha kirekesztés miatt nem ihatok − szinte elvonási tünetek jelentkeznek, de jogosítvány nélkül meghal a cégem, nem kockáztathatok, a taxi egy vagyon . A visszafojtott káromkodások felsértik a szájpadlásomat.
− Ismerem az érzést − veszi át a szót az ügyvéd ismét, aki hasonló korú, jó ötvenes, mint Kiskovács. − Fogadjunk, tudom, mi jön utána: szexuális zaklatás. A nők ilyenkor fel vannak dobódva. Következik a szokásos nemi erőszak…
− Úgy ahogy mondja, doktor úr. Legutóbb is azzal jött, hogy kapjam fel, mint régen, és ölben vigyem be a hálószobába. Hát mi vagyok én, homlokrakodó, villás targonca? Kérem, az én nejem már 80 kilós, és én is vagyok vagy százhúsz. Hát ki bírja ezt ma már. Nekem kétoldali sérvem van ezektől az emelésektől, és ereszkednek le a beleim a herezacskómba.
− Pedig minden hónapban megkapja a járandóságát − a betevőt −, menetrendszerű gyakorisággal. Karácsonyra tizenharmadik havit is kap. De nem ám alamuszi módra. Keményen, mint régen. Abban a három percben benne van Brad Pitt, Richard Gere, és Antonio Banderas − egyszerre. És akkor még kinevet, cukkol, hogy hova sietek, megy vonatom? Hogy akkor most következzen David Beckham, Tom Cruise, meg a Hornyák Pisti.
− Ezt most nem értem, ki ez a Hornyák Pisti? − értetlenkedik a jogász −, ezt a sztárt nem ismerem.
− Ez a fickó volt az első szerelme, aki elvette a szüzességét, és állandóan ehhez hasonlítgat, vagyis mindig megaláz. Hát ki versenyezhet az első szerelemmel? És hát mit képzel ez, azért a száraz rántott szeletért, amit a találkozón kaptam a hasáb burgonyával? Ez a méltatlan elvárás teljesen leizzaszt. Izmaim elernyednek. Ájulás környékez, ajkam szederjes lesz az erőlködéstől, nyolc napon túl gyógyuló impotencia tör rám. Ez a megalázó helyzet ombucmanért kiált − mondja Kiskovács szinte sírva.
− Na, itt álljunk meg uram! − szakítja félbe a panaszáradatot az ügyvéd. − A per meg van nyerve, ha ezeket mind orvosilag is igazolni tudja, és ha ez a Hornyák úrra való hivatkozásbizonyítást nyer… Lehetetlent nem kérhet senki a partnerétől, hát hol van már az az archív teljesítmény és az a biológiai szituáció.
− Uram, ön nyugodjon meg − biztatja ügyfelét az ügyvéd úr. − Jó kis kártérítést ítél meg majd a bíróság magának. Azokért a megmaradó egészségkárosodásokért, melyek családon kívül is kísérteni fogják.
− Abból kifizetheti az orvosokat, meg engem… De lehet, hogy rámegy az asszony is...
