Hah, micsoda tavasz, szalad ki az ember száján, ahogy kikönyököl úgy estefelé az ablakán, és teleszívja tüdejét a korai kánikulától éppen csak megnyugodott levegővel. Az alkonyati zsongásban külön kivehető valamennyi madár szava. A kizsendült zöld fűben szaladgáló, önfeledten trillázó feketerigóé, a szerelmesen burukkoló, mezeiből városivá vedlett vadgalambé, a szédült örvényben verekedő verebeké, és még ki tudja hányféle fajú tollas jószágé. Velük tűnik el a nap, és még a behajló ablakszárny sem zárja ki hangjukat. Megtelik tőlük az ember szíve. Még félálomban is beszüremlik a fáradt tudatba a sárga csőrökből kelt isteni zene.
És mivel lehetne álmodni egy ilyen madárdalos este után? Magától értetődik, hogy belép az elfüggönyözött szobába egy jelenetnyi Shakespeare. Aki egy kicsit is jártas szerelmi drámáiban, talán már tudja is, hogy a Rómeó és Júliára célzok, arra a részre, amelyben − miként a madaraknál már említettem − beteljesedett a szerelem. Igen, ez az álom szökik be és a párbeszéd, amelyben (rövidítés tőlem) azon vitatkozik a szerelmes pár, hogy itt-e már a hajnal, vagyis csalogány szól-e kinn vagy pacsirta. Szegény Rómeónak ugyebár az élete múlik ornitológiai ismeretein…
A reggel − természete szerint − nem késlekedik: Rómeó jobbra el, Júlia is kísértetté válik. A rózsaujjú hajnal pedig hasadtán a pirkadatnak névsor szerint ébreszti a tegnapról már említett madarakat.
A madarak meg engem. Kezdi ez a téli tollazatát éppen hullató borzasztó gerlice. A város összes gerlicéje az én ablakomon tartja a nászútját. Van fogalma róla a tisztelt olvasónak, hogy milyen iszonyú az a nesz, amelyet millió apró karom okoz, amikor a párkány bádog burkolatán ugrándozik? És a világért sem a közeli platánon üvölti, hogy ku-kúúú-kukk, hanem a fülemtől légvonalban hetven centire. A szerelem tárgyiasult valóságát véghez vive pedig képesek az üveget verdesni szárnyukkal. Reggel négytől kezdve.
Az ember ébren álmodik. Rideg Sándor Indul a bakterház című regényének komisz kölyök hősével, aki mindig addig idegesítette az utcáról a falusi susztert, amíg az hozzá nem vágta a kezében lévő sámfát. Az ablakon keresztül persze. Nyugi! Moderálom magam. Visszarakom a papucsomat az ágy alá. Aztán ismét elszenderülök néhány percre. Végül pedig − mennyei zene − örömmel riadok a tizenkettes busz megváltó dübörgésére, mert azután már máshová szállnak az ég eme madárkái. Addig is, amikor majd estefelé könyöklő emberek fürkészik az enyhet adó napnyugtában, honnan száll a tavasz mennyei madárkoncertje.
