Tárcán kínálom

A szív, kedves doktornő, a szív... Nálam a szív jelentkezett először. Igaz, akkor még fiatalabb voltam. Idejárt hozzánk egy öreg orvos még a régi világban, az mondta: a szív, az nagyon komoly dolog, azzal nem lehet tréfálni. Annyi embert elvisz fiatalon. Annak az embernek aranyból volt a keze, áldotta is mindenki. Egy kis barna üvegben hozott cseppentős orvosságot. Kipróbálta az emberem is. Olyat máma már nem árulnak, nem is láttam azóta. Meghalt az az orvos, nem sokkal a háború után. Jött helyettesíteni egy másik, annak is mondtam, doktor úr megint kidobbant a szív. Az az ember a pirosszemű orvosságot írta fel. Nem használt, vagy nem is tudom... Járt hozzánk sokáig, mint az a másik, ötvenhatig. Mind a kettő kiment Kanadába, utána mondta valaki, aki megkerült, hogy odavesztek a lágerben valami nyavalya által. Pedig azok sokat törődtek velem. Mert hát a szív, azzal nem lehet tréfálni. Utána kezelt vagy tizenkét esztendeig a főorvos a városból, az meg-megnézte a vénembert is. Nála meg a gyomor, az volt bajban. A gyomor se játék, drága doktornő. Csak hát egyszer összekevertük a két orvosságot. Ráírtam én az övére, hogy a hasátul ha fáj, de hát azután is megesett a sutaság. Ej, nagyon nehezen vagyunk. Kivitték azt a főorvost is a temetőbe. Nagyon megijedtünk. Ki fog velünk törődni? Itt vagyunk mind a ketten... Nekem a szív, az uramnak a gyomor. Már a vénember is több nyolcvannál. Mindig ez a betegeskedés. És ha legalább valami könnyebb bajunk lenne. De hát a szív, kedves doktornő. Persze maga még olyan fiatalka, honnan is tudná? Ez nagyon komoly baj, látja engem senki nem tudott belőle kigyógyítani, pedig annyi orvos próbálta. Ki- és kidobban, amikor a vénember felbosszant. Nagyon félek, kedves doktornő. Ki fog engem meggyógyítani? Mennyi jó orvost eltemettem már. Maga jól van, kedveském? Olyan bágyadt a szeme...