Az év első irodalomórája lassan a feléhez közeledett. Az egész osztály lelkesen körmölt.
Ilyen gyorsan soha nem telt a papír – emlékezett vissza a nyár elején befejezett harmadik esztendőre. És a nyár sem – tűnődött tovább. Nézte a többieket: milyen könnyen szalad a tolluk, egyikük sincs itt. Átélik újra a legszebb nyári élményüket, erről szól majd a mai dolgozat.
Sóhajtott egy nagyot, és kicserélte a másikra elzsibbadt karját az álla alatt. A tanár úr felnézett az asztalnál, találkozott a tekintetük. Csak egy pillanatig persze, mert ő rögtön a papírra meredt, mintha írna. Gondolatai nem bírtak elszabadulni az előző hét végétől. Vajon mit szólna az öreg, ha leírná, úgy, ahogy volt. Na, mit – próbálta elhessenteni magától a gondolatot. Jót nevetne a maga kimért módján, felemelné a szemüvegét, és megkérdezné szokása szerint: −„Maga pálinkát reggelizett?” Ez nála a határozott rosszallás jele. De vajon rosszallná-e?
Szorítást érzett a gyomra körül, mint akkor. Morzsolgatta a tollat, morzsolgatta, majd fél
kezével elővett egy mézédes szőlőszemet a tízórais zacskójából. Ez még az a szőlő – rohanták meg az emlékek –, amelyet együtt szedtek. A korai szüreten, amely még a legöregebbek szerint is megelőzött vagy két héttel minden eddigit. A fogával óvatosan nyomogatta a feszes szemet, az pedig egy ízlelésnyi levet engedett magából. Tovább forgatta a nyelvével, óvatosan, nehogy baja essék. A szemét is behunyta, hogy hitelesebb legyen a látomás. Már nem csak a gyomra szorított, érezte, hogy az arca is lángol.
Milyen lehetett neki? – gondolt sokadszor kínos feszengéssel arra az édes dulakodásra az elhagyott csőszkunyhó tövében. Arra, amikor hallgatva a szóra, abba akarta hagyni az ostromot. Milyen ostoba vagyok, jött rá, amint érezte, hogy a karok mégsem engednek.
Azt a kis sikkantást, azzal a harmatos sóhajtással a nyaka körül... Azt kéne megírni, az volt ám az élmény… Ahogy… És ekkor a szőlőszem halk roppanással szétpattant a nyelve és a szájpadlása között. Az agyongyötört héj megadóan engedte útjára a mézes nektárt, elborítva valamennyi érzékét.
Csengettek. Az osztály nem tört ki zajongásban, mint mindig, szinte mindenki tovább
rótta a sorokat. A hátán a tanár úr kezét érezte. „Még a dátumot sem írta fel” −hangzott a
szemrehányás.
Maga elé húzta a füzetet, majd egy hirtelen ötlettől vezetve odaírta a jobb sarokba: A Szűz havában.
Életkép, vázlat, rajz, csevej... M. Szlávik Tünde blogja
2012.08.29. 18:00
A Szűz havában
Címkék: ésik sándor
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.