Furcsa kíváncsiság keríti hatalmába, amikor Kárpát-Ukrajnából hazafelé igyekezve újra a Beregben jár. Most is tavasz van, mint akkor. Azt mondták Beregsuránynál gyorsabb a határátkelés, mint Záhonyban. Úgy is volt. A 41-es utat jól ismerte, nemcsak felszínesen, mint sok átutazó, Nyíregyházánál köt bele a négyes útba, hadiútnak szánták. Elsőrendű főút, afféle surranó pálya. Itt jöttek be az oroszok 56-ban. Gyönyörűen megtervezett, a célnak megfelelő vonalvezetés és pályaszerkezet, útsávját változatos facsoportok szegélyezik, még a légi felderítések ellen, a települések nagy részének csak perifériáját érinti. Hossz-szelvénye, itt a beregi síkságon csak néhány százalékos esést vagy emelkedést csinál, lehet száguldani, bevágások nincsenek, néhol feltöltések emelik a környező laposok felé az utat, bokrok, takarják az átereszeket, néhol a házak is az út szintje alatt állnak, szinte guggolnak, de a merőleges utcák felvezetnek e töltésre és nincs semmi gond ezzel.
Egyszer azért mégis volt, amikor a Tisza elöntötte Bereget, 2001-ben. Úgy működött az út, mint egy gát. Tarpánál átszakadt az igazi védmű, de a 41-es megfogta az áramló vizet, mint egy töltés. Eddig, és ne tovább. Aki a gáton innen lakott, az átélhette a víz emelkedését percről percre, utcáról falura.
Ha már erre jött a nagy terepjáró vezetője, kutakodva keresi az árvíz nyomait. Tíz év telt el azóta. A természet őserő, mindent begyógyít – állapítja meg. A házak talán egységesebbek mint más vidékeken, de a kerítések, a használat, és a növényzet takarásai változatos faluképet mutatnak. Hogy milyen nyomot hagyott a szívekben és emlékekben a pusztulás, azt csak az öregek tudnák elmesélni pálinkázás közben, de erre most nincs idő. Csarodánál letér a 41-esről és Vámosatya felé veszi az irányt, valami belső késztetéstől hajtva. A kriminalisták ismerik ezt az érzést, a bűnös visszatér a tetthelyre.Pedig soha nem járt még ebben az isten háta mögötti faluban, amelyik a főutaktól távol levő vagy hatszáz fős település. A turisták ritkán tévednek erre középkori templomát lefotózni, Tákos, Csaroda, Tarpa látnivalói verhetetlenek.
Amikor először erre vetette a sors, még nehézgépkezelő volt egy útépítő cégnél. Minél nagyobb géppel dolgozik az ember, annál jobban hatalmába keríti a felsőbbségi érzés. Nem is bíznak akárkire ilyen nagy gépet, mert drága és speciális munkára van kitalálva. A lánctalpas markoló-kotró sok embert helyettesít, sok száz kéz erejét, és nagy kárt is lehet vele csinálni. A 15 tonnás gépóriás kilenc méteres gémkinyúlással is képes öt méter mélyre lenyúlni, és két köbméter földet kiemelni markoló pofájával.
Amikor átszakadt a Tisza gátja, mindenfele a víz volt az úr. Az utak helyét csak a fasorok jelezték, de hogy hol volt a padka, milyen mély az árok a fákig, azt jobb volt nem kutatni. Zetorok mutatták, mint felszínre igyekvő tengeralattjárók, hogy nem szabad tévedni. Állatokat, beteget akartak kihozni a körülzárt falvakból, és belecsúsztak az árokba. A víz alattomosan osont a kertek felől, a házak irányába. Menteni kellett a jószágot. Amíg lábon lehetett, hajtották a teheneket, lovakat. Aztán már csak ölben, vízi járműre, kétéltűekre rakva a birkát, disznót, a tyúkok majd csak meglesznek valahogy, a tetőig csak nem emelkedik a víz.
A tömeg a sűrűség és a térfogat szorzata, ha a folyadék szabadon áramolhat egy medencében, mindenhol azonos magasságba emelkedik, függetlenül a határoló falazat kerületétől. Ez a közlekedő edények hidrosztatikai paradoxonja. Ezt a fizika leckét már régen elfelejtette mindenki, de a víz nem felejt. Ha bárhol átszakad a gát, akkor a víz elönt minden mélyedést, öblözetet, amíg utánpótlása van. Kutakat, kerteket, házakat, egy-egy domb kikandikál a vízből, a tarpai nagyhegy is ilyen, de ami átbukik a nyúlgátakon, a suvadásokon, az megtalálja az útját a nappali szobákba is, a templomok lábazata sem áll ellent neki.
A Tisza nem érzelgős, elönti a temetőket is, pedig legtöbb helyen a település legmagasabb pontján van. Ezért magasodnak ki a síremlékek, a feliratok fele még látszik – X. Y. meghalt 1932-ben –, de a fia, menye, unokája már a víz alatt van, egy óra múlva már csak az ABFRA felirat látszik. Néhányat az áramlás felborít, másokat csak alámos, aztán csak ferdén bámulnak a vízbe saját tükröződésükre. Koszorúk, művirágok úsznak a piszkos lében, mozdulnak a csontok az összeroppanó koporsókban, csak nyugalom, mondja az Úr, ez még nem a feltámadás, csak egy kis felfordulás.
A vályogházak lábazatát nyaldossa az áramló víz. Alkotóelemeire esnek szét a téglák, a törek, és agyag falják a vizet, vékonyodnak a falak bokában, és már sok helyen látszik a vég, a melléképület egysoros fala elcsúszik, és fedélszék alábukik. A cserepek megbillennek, a kémény ledől, belebukik a padlástérbe.
Az ember ritkán szembesül a dühöngő természettel, a kotrógépes is csak a horgásztó fodrozódó tükrét ismerte közelről, csak annak verte a hátát, a damillal naphosszat bedobálva a botját, de ilyen megvadult vizet még nem látott, idevezényelték a Kunságból, mert kell a segítség, kell a technika. Ma is előtte van: emberek kis szatyorban hozzák értékeiket, egy kis ennivalót. Fényképalbumot, meleg ruhát, lábost, a házőrző korcs kutyát. Viszik az ideiglenes szállásokra, az öregeket, nőket, gyerekeket, a férfinép a gátakon dolgozik. Töltést magasít, megtámaszt, buzgárt lokalizál. Az elárvult árnyékszék nyitott ajtóval magától úszott a vízen.
A nehézgépkezelő még csak három napja volt ebben a pokolban, ahol az elkeseredés, düh a kiszolgáltatottság és a tenni akarás egyszerre van jelen a fejekben és a végtagokban a fáradsággal. Homokot bányászott a zsákok részére, és töltést magasított ott, ahova vezényelték, 32 órája nem aludt. A víz meg csak emelkedett, egyre több ház került víz alá a heroikus munka ellenére a Bereg déli részein. Folyt a kitelepítés és a mentés. A 41-es út egy darabig megfogta az áradatot, időt nyertek vele.
De akkor már számoltak a mérnökök, nézegették a szintvonalakat a térképeken, itt egy horpadás, itt egy legelő, erdő, ha ez már tele lesz, akkor erre folyik tovább, ha ezt elöntötte, akkor ennyire leapad, kérem ez tiszta fizika, közlekedő edények. 140 millió köbméter vizet kell csak elteríteni, és közben el kell zárni a gátszakadást, és vigyázni, hogy máshol ki ne ömöljön ez a legmagyarabb folyó, ez a nagy lavór. A katonák is osztottak–szoroztak, köböztek, a győzelemnek ára van. És eldöntötték: fel kell robbantani az utat, hogy a víz átfolyhasson abba lapos mezőségbe az északi oldalon. A robbantás olyan személytelen, mint a bombázás. A bombavető több száz méter magasból nem látja a részleteket, a pusztítást. Parancsot teljesít. London, Drezda, Hirosima, mindegy. A „nem mi kezdtük” gondolat sokat segít a közkatonáknak és a parancsnokoknak is. Na de ez egy árvíz, nem a világháború, és nem érkezett meg a robbanóanyag időben. Nem volt idő a várokozásra. A víz átbukott az útkoronán, kilométer hosszakon ellenőrizetlenül, átfolyásokkal. A védekezés parancsnoka az éjszaka közepén kiadta az utasítást, hogy át kell vágni az utat. Itt lesz a legjobb, azt mondták a mérnökök.
És éppen ott volt a nehézgépkezelő a Kiskunságból, és azt mondják neki, hogy gyerünk, csinálj egy 10 méteres kaput az úton magad alatt, de óvatosan, hogy bele csússz. És ott ült a vezető kabinban egyedül, az álmosságtól égő szemét meresztve a gép reflektora fényében himbálózó gémre. Egy k…a anyátokat morzsolt el a fogai között, meghúzta az emelőkar fogantyúját, és a markoló pofája csikordulva belemart a töltés aljába. Az átázott köves alap zavaros vize csorgott ki a fémfogak résein. Az áramló víz minden harapás után mint őrjöngő vadállat marcangolta tovább a töltést, tágítva a rézsűt, bújt, áramlott a rések irányába. Az egyre szűkülő földnyelv minden ledöngölt stabilitásával kapaszkodott egymásba, és sokáig ellenállt a víz hullámzó nyomásának. És amikor a kanál kiemelte a gödörből az egyensúlyt jelentő föld és kőtorlaszt, a víz zuhatagként ömlött át a résen, tovább tágítva, elmosva, ami útjába állt. A lánctalpak alatt remegett a föld az áramlástól, ahogy hátrálva tovább szélesítette a nyílást az úton, és a víz, mint fekete tajtékzó folyam száguldott át a mezőkön. Bele a mélyedésekbe, elöntötte a réteket, a szántókat, erdőket és gyümölcsösöket, és a semmi közepén álló Vámosatyát. Hatvanhat házat kellett újjáépíteni utána. Ez a falu volt a tisztáldozat, hogy a többi kevesebb kárt szenvedjen. A nehézgépkezelő azt se mondhatta, mint a bombázók, hogy „nem mi kezdtük”.
Most rossz lelkiismerettel autózik át a falun. Mindenütt takaros házak. Az újakat néhol színes párkánydísz cifrázza. A harangláb alatt vasbeton gerendarács jelzi, hogy az elborulás ellen ezzel állították függőlegesbe. A falu másik végén mégiscsak megáll, visszanéz a virágzó gyümölcsfák szegélyezte útra, embert nem lát, forgalom nincs. Kiveszi a terepjárója csomagteréből az ajándéknak szánt „Igrisztoje” pezsgőt, ő már így hívta akármi is van ma ráírva az üvegre. A hajók avatásakor szokásos szertartásra gondol, és nekivágja a palackot az utolsó villanypózna betongyámjának.
Úgy érezte ezzel tartozik még ennek a falunak, amelyet annak idején vízre bocsátott.
(Gratulálunk a Szerzőnek, aki nem mellesleg Ybl-díjas építész, abból az alkalomból, hogy a napokban elnyerte Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Príma-díját!)
