Ellátni Nizzáig, visszafelé Monacoig
Kimondhatatlan nevek, leírhatatlanul szép panorámák, egzotikus kertek. A Francia Riviérán nyugat felé haladva Cap d’Ail és Villefranche-sur-mer között találjuk Eze városát és várát.
Provence illatos füveinek esszenciáit a Gallimard és a Fragonard helyi parfümériáiban szagolhatjuk meg, de aki meg akarja tudni milyen az Apollinaire-i időillat, az menjen fel a vár Jardin exotique-jébe. A gyönyörű sziklakertben szakavatott kertészek keze nyomán minden olyan, amilyennek az ember elvárja, ha egzotikusnak hirdeti magát egy gyűjtemény, de itt több van mindennél. Nem csak a virágok nyílnak, de kinyílik a tér és megáll az idő. A naplemente irányában ellátni Nizzáig, visszafelé Monacoig. A kaktuszok, és agavék között karcsú nők szobrai. Ők a Föld Istennők, ahogy Jean-Philippe Richard, az alkotó nevezi őket. Mindegyikük posztamensén versidézet, melyek egy 19. századi belga szimbolista költőtől valók. Rejtélyesek, sokatmondók: „ Csitt, semmit se tudsz szempilláim függönye mögött búvó gondolataimról”. Semmit, tényleg semmit. Nézem, de távolabbra kell pillantanom, ahol egy alabástrom vállat látok, odébb meg a karcsú nyakra omló kőből faragott hajfürtöket.
Néznek engem, nézik egymást, lepillantanak a hívogató kék tengerre, fürkészik a párába vesző hegyeket. Szellő sem mozdul. Hallom egy nagy fekete macska neszezését, amint utat keres a kövek és a kaktuszok között. A francia trikolor sem lebben, de legalább tudatja velem, ez nem a Húsvét-szigetek, és nem nagyorrú, nagy fülű, konokul egy irányba meredő kőbálványok vesznek körül, hanem egy férfi álmából előlépett nőalakok.
Ó időillat… Hangaszálakat keresek, de hiába, itt más terem, Apollinaire azokat másutt látta. Finom harmattal szitált az este, amikor udvariasan szólítgatták a látogatókat a park elhagyására, a zárásra. Csendben, lábujjhegyen lépkedve bujkáltunk át az alacsony sziklakapun. Csak a macskák maradtak. Meg a kőleányok, a márványálmok.
