A Néva partján sétálgattam egyszer nyárutón, vagy inkább őszelőn. A gyönyörű napos délutánon még Leninnel is találkoztam, de zavart, hogy pénzt kér a fotóért, így nélküle kaptam lencsevégre az Aurórát. Ráadásul a hajó igazi volt. Vlagyimir Iljics leninebbül nézett ki, mint akit utánzott, de hát akkor is…
Összefutottam azonban Raszputyinnal, vagy legalábbis a dédunokájával. Ő teljesen hétköznapi gúnyában jött felém, csak yedikard-szerű szemsugara árulta el, nem akárki közeleg. Oroszos angolsága tette egy kicsit idegenszerűvé, de ez az érzés pillanatok alatt elröppent. Csodaszép leány lépdelt mellette, és amint megálltak, itta a szavait.
– Kíváncsi-e rá, uram, hogyan termettek az orosz földből az orosz hősök és az orosz tündérek? – szegezte nekem a kérdést. Azon tűnődtem, hogy kéregetni akar, vagy rámsózni valamit. Nem várta meg a választ. – Ön az a típus, aki érdeklődik az ilyesmi iránt, messziről láttam. Így van, Gyina? – fordult a lányhoz. Még mindig nem voltam kész a megfelelő válasszal. Gyina folytatta.
– Jevgenyij tudja, neki elhiheti.
Kirándulóhajó húzott el a vállamnál, nem messze medvét táncoltatott egy mű-muzsik, a távolból harangszót hozott a szél.
– Ha egy orosz tündér mondja… – próbáltam kivágni magam.
– Jevgenyij varázsló – folytatta. – Moszkvában már egy hete hívogatom a telefonját, és nem tudtam találkozni vele. Itt meg csak rágondoltam és előttem termett.
Jevgenyij közben elővett a szatyrából egy mappát, és kinyitotta.
– Látja, milyen szép tündér Szentpétervár?
Ez igen, csettentettem. A három sugárút a nyaka, a Néva kék szalag a hajában, a körutakból egy kis glória, az orra a Péter-Pál erőd tornya. Se diadal, se a meggyőzés fölött érzett elégedettség nem látszott Jevgenyij arcán.
– Talán történész? – érdeklődtem.
– Mégpedig hadtörténész – válaszolt helyette Gyina. – És angolt tanít, éppúgy, mint én.
Közben Jevgenyij tovább lapozott a mappában. A nagy orosz földön szárnyas angyalok, zord harcosok képei sorakoztak. A folyók, a hegyek meglepő pontossággal adtak határvonalat palástnak, íjnak, kardnak.
– Maga ugye újságíró? – talányos mosollyal nézett rám. Három tippből kitalálta azt is, hogy magyar vagyok. Lapozott néhányat, és már láttam is Budapest környékét egy kozák harcos köpenyének szélső fodrán.
– Nagyon érdekes – mondtam eléggé határozatlanul.
– Majd küldjön egyet az újságjából – egy fecnire felírta a címét, és kezet nyújtott.
