Írta: Ladányi Fedák Enikő
Emlékszem még, amikor először néztem fel nagy, zöld szemeidbe. Nem varázsoltál el, nem voltak mesebeli pillangók a hasamban, nem éreztem, hogy ez itt a most és mindörökké. Láttam tőled szebbeket, jobbakat, de te voltál az, aki elérhető volt abban a pillanatban, és nem akartam elszalasztani a lehetőséget. Nem szerettem beléd, de belenyugodtam, na jó, kicsit örültem, mikor az enyém lettél. Könnyek szöktek a szemembe, mikor kapcsolatunk hivatalossá vált, szorongtam, hiszen magam mögött hagytam egy életet, újat kezdtem veled. Féltem. Bízhatok benned? Nem olyan voltál, mint az eddigiek, a vidéki gazdag vagy a városi vagány, semmiben sem hasonlítottál rájuk, mégis elhagytam őket. Nem érted! Te azért lehettél része az életemnek, mert őket magam mögött hagytam.
Kapcsolatunk nem volt felhőtlen, sokszor az őrületbe kergettél. Olykor hideg voltál, szinte fagyos, máskor forró, nem lehetett a közeledben megmaradni, mégis szép volt veled. Neked köszönhetően rengeteg impulzus ért, kitárult számomra a világ, sokat tanultam, egy új életet ismertem meg. Pedig nem sok szabad teret adtál, volt, hogy majd megfulladtam tőled, menekülni akartam, de nem volt hova.
Most elérkezett a búcsú ideje, lépek egy szebb, jobb felé – kinőttelek. Mégis van egy kis görcs a gyomromban, hiszen sokat adtál: lehetőségeket, nyugalmat… Egy álmot segítettél valóra váltani. Elköszönök, hálás vagyok neked az elmúlt másfél évért, nélküled nem lennék itt. Nem lennék boldog, nem látnám a jövőt szépnek, a színeket szikrázónak, nem érezném a levegőt virágillatúnak, ha te nem lennél nekem – nem élhetném ezt az életet. Köszönöm, hogy ugródeszka voltál, mikor azt éreztem, talaj sincs alattam, hogy melengettél, mikor fáztam, biztonságot nyújtottál! Utolsó éjem lesz veled, de ne búsulj, csodás új társaid lesznek, ismerem őket! Megvidámítanak, szeretni fognak!
Nem szaporítom tovább a szót!
Isten veled kis apartmanunk Brugge szívében, nem megyünk messze, szeretettel gondolunk rád, néha majd erre sétálunk rád mosolyogni!
Köszönünk mindent!
