Írta: Rácz Lilian
– Dr. Kemény Zsuzsanna ügyvédi irodája, tessék – szólalt meg a titkárnő kissé unott, de még a hét ötödik napján is csivitelő hangon. – Nem, nagyon sajnálom, de most nincs bent, és a hétvégén előreláthatólag nem is lesz, elutazik, beláthatatlan időre. Személyes kérés? Rendben, ez esetben amint tudom, értesíteni fogom, hogy kereste. Viszonthallásra – köszönt el, s folytatta a csevegést egy barátjával az egyik közösségi oldalon.
Az ügyvédnő mindeközben a másik helyiségben üldögélt, nézte magát a tükörben, és az élete értelmén elmélkedett.
Kiváló jogász volt, ami az eredményein, később pedig az anyagi helyzetén is meglátszott. A felhalmozott vagyonból megvett egy hatalmas, katalógusba illő házat: a fehér és a szürke árnyalataiból felépülő színvilág letisztultságot, egyszerűséget, s hűvösséget hirdetett. Ám soha nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy valami mégiscsak hiányzik, egy puzzle-darabka, amely kiadná a tökéletes képet. Ám csak nem találta azt az utolsó darabot, se égen, se földön.
Aznap reggel viszont, ahogy kikelt a csodálatos, hófehér selyemtakaró és a selyempárnák rengetege közül, már rögtön érezte, hogy valami történni fog. A hálóinge teljesen lehetetlenül meg volt tekeredve rajta, a kelő nap halvány sugarai egész másképp világították meg a szobát, mint ahogy szokták, ráadásul, nagy nehezen kimászva az ágyból, semmi sem volt ott, ahol lennie kellett volna, amin – mivel minden egyes tárgynak megvolt a maga kisebb-nagyobb szentélye – nem győzött csodálkozni.
Az ügyvédnő kelés után nem sokat vacillált az öltözködéssel, feldobta magára a krémszínű kosztümjét s a hozzá illő tűsarkúját, gyorsan kisminkelte magát, a szokásosan szoros kontyba csavarta a haját, és már száguldott is az autópályán az iroda felé. Csöndes, kellemesen monoton zenét hallgatott, miközben vezetett, s próbált nem gondolni arra, mennyire nem érzi embernek magát.
Miután beért az irodába, s leült a székébe, hirtelen hullámokban rátört a fáradtság, s úgy érezte, képtelen lenne most bármiféle komolyabb munkára.
– Helga, ha hívnak, nem vagyok bent – szólt ki a titkárnőjének gyorsan, majd gyors gondolkozás után folytatta. – És a hétvégén sem leszek. – Semmiféle terve nem volt pedig, és jól tudta, hogy bőven lenne ideje dolgozni egy kicsit, de úgy érezte, hogy egyszerűen nem bírná ki. A telefon hangos csörgése zökkentette ki végül, s pár másodperc múlva, gyors kopogás után már be is nyitott hozzá a titkárnő.
– Egy nő hívott, bizonyos Vásári Edina, azt mondta, régebbről ismer és személyes ügyben keres. – Az ügyvédnő próbálta összeszedni magát, nem is jutott eszébe rögtön, kiről van szó, de aztán rájött.
– Ó, hát persze, Edina! Még gimnáziumból ismerjük egymást, igazi jótét lélek volt már olyan fiatalon is, mindig másokon akart segíteni – gondolkozott hangosan. – Bár főleg a gyerekek érdekelték. Sosem értettem. Mondott valami konkrétat?
– Csupán annyit, hogy szeretne veled beszélni, és hangsúlyozta, hogy sürgős lenne – mondta Helga. Az ügyvédnő elkérte a telefonszámot, s pár perc tétovázás után felhívta régi ismerősét. Mint kiderült, Vásári Edina egy szegény gyermekeket segítő alapítvány tagja, s az ügyvédnő segítségét kérte: egy szörnyű körülmények között élő, tízéves kislányt most hoztak el a családjától: az anyjától, apjától és két fiútestvérétől; épp egy intézetben lakik, ám az alapítvány már mindenkinek elküldte a karácsonyi ajándékcsomagot, s most szükség lenne még egyre.
Az ügyvédnő, mikor később ezen a pillanaton gondolkozott, maga sem tudta megmondani, mi szállta meg, de habozás nélkül rávágta, hogy majd ő gondoskodik az ajándékról.
Miután letették a telefont, olyasfajta izgatottság és zavar lett úrrá rajta, amilyet réges-rég érzett csak: küldetése volt. Egy pillanat alatt felöltözött, s egy gyors „jó hétvégét” kiáltás után már sétált is az autója felé. Beülve a bőrülés ismerős puhasága és a kellemes illat picit megnyugtatta felzaklatott idegeit, s már járt is az agya, ahogyan szokott, hogy vajon egy átlagos tízéves kislány minek örülne a legjobban. Be kellett vallania magának, hogy fogalma sincs. Első útja így egy méretes plázába vitte, jó ideig járta is a boltokat, ám sehogy sem akaródzott találnia olyat, ami igazán megfogta volna szárnyaló képzeletét, és szinte már majdnem elkeseredett, amikor szöget ütött a fejében egy gondolat – itt nem egy teljesen átlagos kislányról van szó. Ő maga sem volt soha átlagos, soha nem azokra vágyott, amikre a többi gyermek. Meleg családi kör, biztonság, szeretet szerepelt az álmaiban, s szinte elérhetetlen badarságnak tűnt mindez. Ámbár ezek az ő vágyai voltak… honnan tudhatná, mik a kislányéi? Honnan találhatná ki? Honnan tudhatná?
Ötlet és ajándék nélkül, kiüresedetten ment haza, s az ágy aznap este hűvösebbnek, puhasága fojtogatóbbnak tűnt, mint bármikor. Nehezen jött álom a szemére.
Másnap reggel, amint többé-kevésbé felébredt, előző napi kudarca ólomsúlyként nehezedett a lelkére, s még nehezebb volt rávennie magát a létezésre, mint általában; tudta, mindennél jobba tisztában volt vele, hogy ez a kislány épp olyan dolgokon megy keresztül, amelyet még egy felnőttnek is nehéz lenne ép ésszel megemésztenie, nemhogy egy ilyen korú gyermeknek.
Ahogy ezen járt az esze, szép lassan elkezdett megfogalmazódni, formát ölteni benne egy gondolat, egy ötlet. Kelés után ezúttal olyan érzése volt, mintha a tárgyak, amelyeket tegnap nem talált, együttérzésből s szimpátiából előbújtak volna rejtekhelyükről, s most minden ott volt, ahol lennie kellett. Komfortos, puha ruhákat vett fel, egyszerűeket, átlagosakat, az arcát, haját úgy hagyta, ahogy a tükörben látta, hiszen nem volt, akinek fenn kellett volna tartania az egység, az egész, a tökéletes látszatát. Ezen a napon nem is látta értelmét a látszattal foglalkozni.
Otthonában eltelt néhány óra a keresgetéssel, de végül a garázs legmélyén rátalált a keresett holmikra, ezután telefonált Edinának, s elhadarta neki, hogy mit szeretne tenni, majd pedig rögtön autóba ült, és már céltudatosan hajtott is az ismerőse által említett intézményhez. Eközben elintézett pár telefont a megfelelő személyekkel, így órával később már mellette lépdelt az idegen gyermek.
A rövid bemutatkozás után csendben méregették egymást: felnőtt a gyermeket, gyermek a felnőttet. Váll alá érő, tejfölszőke haja volt a kislánynak, mandulavágású, zöld szemei, amelyeket igen alaposan kisírt a gazdája, s ahogy az ügyvédnő számított rá, pici, vékony testét ócska, itt-ott lyukacsos, koszos ruhák fedték.
Csendben tették meg a hazautat. Fogalma sem volt, mit mondhatna, azt pedig, hogy a lány mit gondol, még kevésbé tudta, rejtély volt számára ez az apró, szomorkás arc. Miután hazaértek, az ügyvédnő kissé zavarban, de amennyire csak tőle telt, kedvesen megfogta a lány kezét, s bevezette őt a fürdőszobába, s hamar nagy kád forró vizet engedett neki, s úgy alakította, hogy igazi habfürdővé váljon a kis vendég számára. Magára hagyta és még épp hallotta, ahogy a lány belecsobban a vízbe, s néhány elfojtott kuncogás it átszűrődött a falon.
A nappaliba átszaladva gyorsan becsomagolta az ajándékát, majd egy cédulára felírt néhány gondolatot, s a csomagolópapír alá csúsztatta. Ezután belépett a fürdőszobába, ahol a kislány épp a víz felszínén húzogatta az ujját, mintha bizonyos buborékokat keresne a többi között.
– Ez az én ajándékom neked. Boldog karácsonyt – szólalt meg végül az ügyvédnő pár másodperces hallgatás után. A lány szeme rögtön felvillant, s érdeklődéssel kezdte szemlélni a csinos kis csomagot, amit az ügyvédnő a tükrös szekrény elé helyezett. – Amint kimentem, nyisd ki, kérlek. – A kis vendég bólintott, mire az ügyvédnő újra kiment, ezúttal azonban a homályos üvegen át követte a lányka mozdulatait, ahogy lassan, kíváncsian oda sétál az ajándékhoz, miután beburkolózott a számára előkészített puha törölközőbe. Olyan tisztán hallotta a papír szakadását, majd az elakadó lélegzet jellegzetes hangját, mintha tőle tíz centire történt volna.
Aztán szerencsére észbekapott, s sarkon fordult, elsietett az előszobába, ahol írt Edinának: „Jöhettek.” Alig fél perccel később már jött is be egy aranyosan felöltöztetett anyuka, apuka, s szép, tiszta, meleg ruhákban két fiúcska. Nagy zavarukban azt sem tudták, hova nézzenek, kihez forduljanak, mit tegyenek.
– Öltözzenek le, de csendben, nem tud magukról – suttogta izgatottan dobogó szívvel az ügyvédnő, mire észbe is kapott, s visszasietett a lányhoz. Jól időzített, épp ekkor lépett ki a fürdőszobából. Szinte ragyogott: a régi-új ruhák nagyszerűen illettek rá, s az ügyvédő szinte nem is tudta eldönteni, min érzékenyüljön el jobban: a kislánykori ruháinak vagy ennek a bizonyos gyereknek a láttán. Könnyes szemmel vezette a nappaliba, ahol a lányka meglátta az kanapékon ülő embereket, s döbbenten felsikkantott, és már rohant is.
– Annuska, Annuska, kis drágám! – hallatszottak ki az anya hálás, szinte már fohásznak tűnő kiáltásai, ám a többiek sem maradtak csöndben, mindenki rögtön felpattant, és a rengeteg ölelésre táruló kar elnyelte az apró lányt.
Másnap reggel…
– Dr. Kemény Zsuzsanna ügyv… – vette volna fel a szokásos módon a telefont a titkárnő, ám ekkor valaki kikapta a kezéből a telefont. Már épp kifejezte volna a felháborodását, amikor meglátta, hogy maga az ügyvédnő volt az, ám szinte fel sem ismerte: színek voltak rajta, valós, tényleges színek, és a haja! Ki volt engedve a mindennapos kontyból, s szabadon omlott a vállára. Döbbenetes volt a változás, döbbenetes, a titkárnő alig tudta befogadni ezt a látványt.
– Halló, tessék, itt dr. Kemény Zsuzsanna, miben lehetek a szolgálatára? Á, Patrik! Igen, tudom-tudom, hogy az elutazásom híre már körbejárt, kérem, ne haragudjon, amiért esetleg kételkednie kellett bennem, de most már itt vagyok. Igen, egyértelműen. Természetes. No, de akkor térjünk is a korábban már felvázolt problémájára…
Az ügyvédnő felkapta a telefont, rámosolygott a döbbenettel és álmélkodással viaskodó Helgára, s miközben profin folytatta a diskurzust, szép lassan, kényelmesen besétált az irodájába, és csendben, de határozottan becsukta az ajtót. A titkárnő csak nézett utána, majd vállat vonva megrázta a fejét, s folytatta a csevegést egy barátjával az egyik közösségi oldalon.
