Írta: Kulcsár Attila
Nézem a laptop monitorját, arcom is tükröződök benne ebben a hülye fényben, amikor a facebook-on szörfözök. Idegenek üzeneteit, megosztásait olvasom, belesek életükbe – amennyire engedik. De nem titkolóznak, az ismerőseimről mindent tudok. Születésnap, gratula, megszületett a lányuk, tetszik, lájkolom.
Aztán kisétálok a való világba. Beázik, szemerkél az eső, de dolgom van.
Keresgélek alkalmi vásárlóként a vasárnap is nyitva tartó kisbolt polcai között. Hol a fenében van a babérlevél? Nincs nagy forgalom, csak ketten vagyunk vevők az üzletben. Ez a feledékenyek órája. Amit elfelejtettél megvenni a heti bevásárláskor a plázában, ilyenkor lehet bepótolni. Van, aki a főzés közben jön rá, hogy nincs otthon cérnametélt a húsleveshez. Mint a másik vásárló. Még jó hogy ez a garázs ABC délig nyitva van.
A szemes borsot megtaláltam egyből, a nő a pénztárnál ismerősként lefetyel. Ezek a vénasszonyok olyan fecsegők.
– Adom az aprót – mondja –, a lányom küldött, hogy ha már jövök, vigyek egy újságot is neki. De ha már ott vagyok, vegyek, amit erre cetlire felírt, vagy 15-féle dolgot.
– És van otthon elég só? – kérdezi a pénztárosnő a feje felett tőlem, látva téblábolásomat. Mert kinézett magának, mint új kuncsaftot.
Csodálkozva nézek rá. Hát ez meg honnan tudja, hogy az sincs otthon elég? Megyek vissza a sor végére, és leveszek két zacskóval.
– Savanyú káposzta készül? – kérdezi a nő, miközben beüti a pénztárgépbe a kosaram áruit.
Hát rám van ez írva? Honnan tudnak mindent? – döbbenek meg, mint akit lopáson fogtak. Hatvanon túl itt minden vevő káposztát savanyít így októberben? Na, jó, színt vallok, ha már így kiszúrta.
– És maguk tesznek bele birsalmát? – kérdezek vissza.
A pénztárosnő összehunyorítja a szemét elismerően, még tormát is.
***
A múltkor meg az uszodában szólít meg egy vadidegen kövér férfi. Ide járunk már vagy 20 éve, de még sohase álltunk szóba egymással, csak áztatjuk magunkat a meleg vízben és bámészkodunk.
– Az idén is csináltok disznósajtot? – kérdezi váratlanul, mint egy titkos ügynök valamelyik sorozatból. A hírek óvatossá tesznek: ki lehet ez, egy FBI– os, aki nemzetbiztonsági szokásainkat most akarja lehallgatni?
Kérdem, hogy miért érdekli. Vagy lehet, hogy uniós ellenőr? Most jön az keresztkérdés, hogy hány négyzetméter jut egy állatra, vagy egy állatvédői kérdés, hogy mivel lesz levágva. De aztán folytatja. Mert, hogy ő tenne bele egy kis vért is.
Erre megnyugszom és kérdem, hogy miből gondolja, hogy disznóságokat fogunk csinálni.
– Én is ahhoz a henteshez járok ahova te, és a múltkor is láttam, hogy vettél két fejet meg négy szívet. Hát mihez kellhet a fejhús meg a szív, nem nehéz kitalálni: sajt készül.
Erre bevallom, hogy az idén már harmadszor csinálunk disznósajtot, mert szeretik a gyerekek, és a vőm imádja. Én csak abban bízok, amit én fűszerezek be. Az áruházbeli, ha kapni lehet, tele van bőrrel, pácsóval és az isten tudja, még hogy mivel. Azóta ismerősnek jelöltem az urat a disznósajtevők könyvtáramban.
***
A közterületi gyümölcsfák a legsanyargatottabb életűek. Nem tudom ki találta ki erre felé, hogy az utak mentén meggyfák legyenek. Hát ezek úgy néznek ki a nyár közepére, mint amikor a háborús időkben a megszállt területeken a szépasszonyon végigment egy szakasz katona. Éretlenül is leszedik, letörik, összekaszabolják. Talán a birsalma bírja a legjobban. Mert a fanyar ízű, kemény gyümölcs nem olyan kapós. Ezért is csodálkoztam, amikor egy utcabeli asszony a házunk előtt álló birsalmafáról szedegette a sárga termést.
– Ugye nem baj, ha én is leszedek néhányat, marad elég magának is – szólalt meg, amikor meglátta, hogy figyelem.
Ebből tudtam, hogy ez kiszúrta, hogy eddig én szedtem le a fa termését. Sőt arra is ráhibázott, hogy minek kell ez nekem, amikor megkérdezte, hogy maguk hány kiló cukrot tesznek egy kiló gyümölcshöz
Hát itt már nem lehet az embernek magánélete? Mindent kiderül? Hát ez a látásból való ismeretség is ilyen facebook-os? Inkább megmondtam (hozzászóltam) mindent, hogy mi 80 dekát adunk egy kilóhoz a birsalmasajtba, de ez már nem nekünk való, cukrosoknak. Viszont az unokák jobban szeretik, mint csokoládét.
Ez a jövés-menés, tevés-vevés is sokat elárul az emberről. Persze csak a fejtheti meg, aki maga is úgy él. Káposztát savanyít, disznósajtot készít, meg birsalmasajtot.
Kedvtelve néztem a hajlongó asszonyt, évek óta látom, mert négy házzal arrébb lakik, ez csak arra elég egy ilyen utcában, hogy egy biccentéssel üdvözöljük egymás reggelente. De most felfedeztem, hogy ez is egy hazánk fia, hasonló szokásokkal mint mi. Amikor külföldön összetalálkozunk egy magyarral és vadidegenként is örülünk egymásnak. Rálájkoltam a szememmel, hogy tetszik a hivatkozása.
– Ugye diót is szór rá, amikor elteszi szikkadni – ébreszt fel az nő mélázásomból.
– Igen, igen, mi is úgy szoktuk – zártam le a csetelést.
És ismerősnek jelöltem fejemben a kezdőlapomon a birsalmasajt készítők között.
