Írta: Kántor Zsolt
Operatív tisztként férkőztem a bizalmába a nyolcvanas évek közepén, de igazi barátságot szerettem volna Vele. Hamar rájöttem, bár akkor még pályakezdő költő voltam, valami egészen új dolog kezdődött Általa a magyar lírában. Nem a tartótiszt találta ki, hogy estet rendezzünk Szarvason, ahol Ő lesz a fő vendég, én akartam a kortárs lírát „becsempészni” Szarvasra, és nem utolsósorban kapcsolatba kerülni a három költővel, Csajka Gábor Cypriánnal, Parti Nagy Lajossal és Bandival. Persze, mihelyst megjelent a meghívó a Békés Megyei Hírlapban, máris hívtak a III/III-tól, akkor már benne voltam nyakig, hogy akkor tudod mi a feladat? Nem akartam tudni, de ők megmondták. Mindent írjak le, amit az ankéton kívül elmondanak. Hát jó!
Azt hittem, ez soha nem fog kiderülni. A másik motívum, ami belevitt, hogy féltem a retorzióktól, hisz tartalékos tiszt voltam a seregben, bármikor bevihettek újra. És a katonásdiból nekem untig elég volt másfél év is. Legalábbis ezzel manipulálgattak. Emlegették, finoman utaltak rá: tudod, ez a tevékenység kiváltja azt a szolgálatot.
Az est frenetikus botrány volt. Kukorelly Endre azt a prózaversét olvasta fel, amelyikben felakasztja a zakóját egy szögre a reteráton, és az folyton leesik, Ő meg végzi közben a nagydolgát. És erről szólt a vers. Nekem tetszett, de az ott jelen lévő kulturális bizottsági elnök, Ny. L. kikelt az író-olvasó találkozó végén, és megkérdőjelezte a szöveg irodalmiságát. Ezen akkor jót röhögtünk, de nekem ezért még a városi pártbizottságon is a szőnyeg szélére kellett állnom. Az MSZMP szarvasi vezetői nem tudtak beszervezettségemről, és letoltak, hogy ilyen avantgárd szellemiségű írókat hívtam meg. Nem mondhattam, de elvtársak, nekem ez munka, feladat, ugyan, hagytam! De megérdemeltem a sorsom már akkor is.
Azután együtt vacsoráztunk, a Granárium (Magtár) Étteremben. Sok titoknak számító infó nem akadt, ennek örültem, és jelentéktelen „jelentést” írtam, ahogy utóbb Kukorelly is aposztrofálta az operatív „passzust”.
A lényeg, éreztem, sejtenek valamit, mert nem osztottak meg velem semmi „pesti” jellegű irodalmi „pletykát”, csak kérdezgettek: milyen itt Szarvason a kulturális pezsgés? Hát, másnap elvittem őket a Domán Imre-féle néprajzi gyűjtemény „megtekintésére”. Ami tele volt kantárokkal, lovas képekkel, szlovák relikviákkal. Mit mondjak, halálosan unták, és gyorsan hazamentek. De Kukorelly azért megjegyezte, hogy sok sört iszom, így ne csodálkozzak, hogy hamar elmegy a pénzem.
Igen, eléggé panaszkodtam nekik az anyagi helyzetünkre. Sajnáltattam magam, undorító módon, pedig nem volt okom rá. Érdemeim szerint még Isten kegyelmét sem voltam jogosult igénybe venni.
De a jó az egészben mégiscsak az volt, hogy személyes ismerősöm lett a magyar kortárs líra három kiemelkedő figurája. Hát, talán ezért is mentem bele az elején a dologba? Már nem tudok felelni erre. Lehet.
Kukorelly minden körülménytől függetlenül nagy hatással volt rám. Nagyon bántam, hogy nem lehet a barátom, amiatt, aki én vagyok. Persze be kell vallani azt is, hogy megéreztem egy olyat is, hogy egyébként se akarna Őkelme barátkozni, mert nem olyan barátkozó típus. Lehetnék én titoktalan, szent ember, Ő akkor sem méltatna igazán arra, hogy kíváncsi legyen rám. Sőt, eleve taszította az olyan nyakkendős fiatal, aki csak a könyvekkel foglalkozik, az irodalmon kívül nincs semmije, még egy bőrfocija se. Valóban, akkoriban nem tudtam mással törődni, még a munkámmal se nagyon, csak a folyóiratokkal, a publikációs lehetőségekkel stb. Ebben láttam a kiugrás lehetőségét. (Persze gombfocizni nagyon tudtam, de erről nem esett szó az esten, se azon kívül.)
Ezt megelőzően (a moszkvai Világ Ifjúsági Találkozóról hazaérve) küldtem el Szerdahelyi Istvánnak egy írásomat a Kritikához, amelyben arról értekeztem, hogy mennyire nem egységes a versek elbírálása a magyar irodalmi folyóiratoknál. Mellékletként közöltem néhány levelet, amelyben a Kortárs, a Népszabadság és a Forrás utasított el. Ettől persze még nehezebb lett utána bejutnom bármelyik „fórumhoz”. Magammal szúrtam ki, ráadásul ez volt az a cikk, amire a III/III felfigyelt, erre az írásra hivatkozva hívott fel a Békés megyei tartótiszt, hogy szeretne meghívni egy kávéra, és elbeszélgetni velem. Akkor született a fiam, ma 22 éves, akkor vártunk lakáscserére stb. Belementem. A többit már elmondtam az ÉS hasábjain 2005 novemberében.
Azután Kukorelly Endrét sokszor felhívtam, a kilencvenes évek elején-közepén, kértem tőle verset a Bárkába és a Hét évszázad magyar költői című antológiába, de a kapcsolat egyre ridegebb lett. Persze én voltam ebben a hunyó, de Ő ezt egyáltalán nem is bánta. Miért akart volna haverkodni egy vidéki íróval? De egy esetben, amikor találkoztunk Pesten, fölajánlotta segítségét, hogy bevisz a Fiatal Művészek Klubjába, és lehet ott felolvasóestem. Nem éltem vele, mert utána már sejtettem, tudja, hogy ügynök voltam. Pedig akkor még talán nem is gondolta. Az el kell hogy mondjam, K. E. viszont soha nem nézett le. Nem éreztette, hogy Ő a Pesti Író, a Sikeres Igazságosztó, mint más hasonszőrű költők, Ő egyszerűen meg tudott tartani egy távolságot minden bántás és kirekesztés nélkül. Nagyszerű elme és kitűnő szellem, de kicsit „hideg”. Ezt félve írom le, nehogy túlzásokba essek Vele kapcsolatba, aki gyűlöli a nagyotmondást. De abban biztos vagyok, megbocsátott. Mert az Isten Igéje szerint nem csak Istennek és Jézusnak van joga megbocsátani. Hanem embereknek is. A Máté evangéliuma 6,14-ben meg van írva: Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a Mennyei Atyátok."
2005 novemberében megint a Kritika-beli cikkem váltott ki különös reakciókat. A megtérésemről írtam a „hátlapon” (Félregombolt égbolt...), és ezt Bandi is olvasta. Ma már azt mondom, hála az Égnek. Begurult a „szent” szövegen, és küldött egy e-mailt: „Szevasz. Nem kellene valamit nekem elmondanod?”
Nagyon megijedtem. Akkor most vége az irodalmi énemnek. Fölhívtam, és eleinte tettem az ártatlant, mint egy valódi „hülye”, de Ő leleplezett: „ne hazudj tovább, valld be, és kész!” Ebben a pillanatban elhatároztam, az ÉS-ben teszem közzé a „vallomást”.
Isten és Jézus Krisztus után Kukorellynek köszönhetem tehát az új életem. Soha nem leszünk már barátok, de én kalapot emelek. Már 1997 óta tudta rólam a szégyenletes tényt, hogy spicli voltam. Mégis 2005-ig bírta, hogy ne dörgölje az orrom alá. Köszi.
Utóirat: Azóta bemerítkeztem a Hit Gyülekezetében, és elvégeztem a Szent Pál Akadémiát, államilag akkreditált, teológusi diplomám van, szinte hihetetlen, igét hirdetek, bibliaiskolát vezetek Csabán, Szarvason, közben az óhéber és az ógörög nyelvvel is behatóan megismerkedtem a bibliatanulmányozás során, Jézus Krisztust nemcsak mint Messiást ismertem meg, hanem mint hit által bennem élő Szellemet, a házasságom rendbe jött, könyvem jelent meg, újra lélegzem. Hála Jézus Krisztusnak és Kukorelly Endrének.
(Megjelent 2008-ban / február 22./ az Élet és Irodalom hasábjain)
