Írta: M. Szlávik Tünde
A díszteremben párosával összeültek a szülők, de most senkihez sincs kedvem. Van pár szimpatikus arc, de nem, nem akarok ismerkedni. Inkább írok.
Tíz óra van, most kezdik. Mit fogok én csinálni még 45 percig? Majd még egy órán át?
Ezek a felnőttek, mint a gyerekek, éppen olyanok. Egyre hangosabban zsonganak. Mellettem bőbeszédű fiatalasszony a fia – lánya? meg sem néztem őket – tanárait szapulja. Rossz hallgatni, de már kínos lenne odébb költözni. Zavar. És még majd két óra ebben a pokoli melegben. Vagy csak rólam szakad a víz?
Egy másik kedves anyatárs nem bírta ki, a mosdóban beindította a kézszárítót, idáig süvít a hangja. A mosdóajtó végrevágva, szemben ott ír a gyereke… Áh, túlérzékeny vagyok, biztosan nem hallják bent, de mégis…
Bejön egy középkorú, vidám hangú férfi: „Kezüket csókolom, szép májust mindenkinek! Játszhatok valamit?” Viszont, suttogok még lehajtott fejjel, majd felnézek, de nem látok nála hangszert. Elképedten nézek körül, senki nem reagál. Visszakapom a tekintetem, de már nem áll ott senki. Képzelődtem volna? Nem kérdezek rá. Ha nem volt ott senki, bolondnak néznek. Ha igen, illik tovább beszélgetni.
Nem izgulok. Valahogy nem. Csoda. Én vagyok a világ legizgulósabb embere. Általában tíz évre elegendő izgulnivalóm van. De most azt érzem, nincs miért. Felkészült. Okos. Meg tudja oldani. Meg tudja oldani. Meg tudja… Tudja… Mantra…
Jaj, ezek a telefonok! Nem igaz, hogy nem lehet lenémítani őket! És a leghangosabb mobil szól leggyakrabban. A férfi üvöltve játszik hideg-hideg-langyos-meleg játékot az otthonmaradottakkal, hogy hol találják meg a lottószámokat a rádió melletti polcon, de ne azokat játsszák meg, vegyenek gépit, a skandináv meg kell a francnak. Itt puszta kézzel epillálom a nem létező arcszőrzetemet. Szerintem az igazán fontos embernek mások veszik fel a telefonját, aztán diszkréten – de azért jól artikulálva, hogy a három méteres körzetben elnémulva hallgatózók kíváncsisága kielégülhessen − a fülébe súgják: „Az államtitkár úr tisztelettel kéri, hogy hívja vissza”. Vagy valami hasonló.
Nem telik az idő, csak a papír. A hullapelyhesfehérhó közben átváltott jegesködszitálba. De legalább bejutottunk épségben. Mi lehet a Dunántúlon felvételizőkkel abban a hófúvásban? De hülye vagyok! Nem elég nekem a magam gondja?
Két méterre tőlem Kossuth szobra álldogál. Nem álldogál, nincsen lába. Talapzaton egy mellszobor. Köpenybe burkolódzik, válla fölött alig titkolt érdeklődéssel sandít a jegyzetfüzetembe. Vagy a zongora tetején feledett, félig nyitott laptopra. Esetleg a frissen fodrászolt anyukákra itt mögöttem. Ha lenne karja, huszárosan pödörne egyet a bajuszán. Mert ugye az van neki, meg szépen bodorított szakálla. Badzsüsz. Állán nem ál a szakáll… És szép magas, okos a homloka. Mint a fiamnak. Aki talán már a fogalmazásnál tart. Harminc perc telt el. Tudom, hogy nincs okom aggodalomra. A helyettes felkészített minket, hogy azzal jönnek majd ki, hogy nem tudtak semmit, és nagyon nehéz volt. Rázzuk helyre a lelküket a matek feladatsorig. Én ugyanezt mondtam az osztálynak, mindenki így érez rögtön utána.
Egy percre abbahagytam az írást, rögtön visszajött a hallásom. A látásom viszont… Tegnap este három méterről nem tudtam megállapítani, hogy férfi vagy nő áll-e az iskolakapuban. Időnként elcsodálkozom a forgalomban, hogy honnan a gyöngyvirágos bánatból került elő ez az autó. A minap voltam bent az orvosi szobában egy kis öndiagnosztikára. Azóta sem értem, miért gyártanak olyan szemészeti táblát, amelyiken a piros vonal alatt csak maszatok vannak.
Még tíz perc, és jönnek. Szeretnék már túl lenni rajta. Zavar, hogy hallok. Az anyukának is rossz tanárai voltak. Remélem, legalább a nagypapának voltak sikerélményei is...
Stresszes szülők indulnak a tantermek felé, hogy onnan igyák a szót magzatuk ajkáról. Helyesebben elállják majd az utat, nehogy a másé ki bírjon támolyogni egy kis friss levegőre. Egy-két dédelgetett csemetét képesek lettek volna háromnapi hideg élelemmel ellátva beküldeni felvételizni. Egek! Órán sem ehet, ihat. Kevésbé fog izgulni, ha csokipapírt recsegtet odabent, vagy ha tizenöten ciccentenek egymás után kólát, pláne energiaitalt?
Most kezdek ideges lenni. Még öt perc! Elkaptam egy nő értetlen tekintetét. Fogalma sincs, hogy terápiázok éppen. Öt perc. Már csak öt perc, és okosabb leszek.
Reggel már rajta volt a feladatsor címe a honlapon, de még nem lehetett megnyitni. Szerintem ott nevettek a rendszergazdák a statisztikán, amikor meglátták, hányan próbálkoztak idő előtt, hátha valami hiba folytán nyilvános lesz a feladatsor. Nem lett volna jó. Kiderül, és írhatják újra. Félek a délutántól. Kinyomtatom a kérdéseket, és azt mondja majd a gyerek, hogy ezt sem tudta, meg ezt sem, néhányról pedig, amiben biztos volt, kiderül, hogy elrontotta…
Áááá! Az a drága, szégyellős mosolya! Feldobva jön ki, azt mondja, nagyon könnyű volt. Az utolsó feladatban a netről, meg a közösségi oldalakról kellett írniuk, előnyök, hátrányok, de most csak szavak jutnak az eszébe, hogy mit is írt. Nem baj, azok helyénvalónak tűnnek. Poénnal zárt: Ha nem hiszed, járj utána az interneten! Remélem, értékeli a javító kolléga. Iszik egy kortyot, aztán mosolyogva indul a terembe, mondván, gyerünk, tudjuk le a matekot is, aztán menjünk haza gépezni… Testreszabott feladat volt neki ez a fogalmazás − lám, most is igyekszik vissza a virtuális világba.
Nekem meg kezdődik az újabb 45 perc várakozás, itt, az indulási oldalon.
