A két fiatalember, akikkel székesfővárosunkig szerencsém volt együtt utazni, anyanyelvemen társalgott egymással, mégsem sokat értettem szavaikból. Valamilyen híradástechnikai szakma lehet az övék, mindössze ennyit sikerült megállapítanom. Egyikük vizsgázni készült, a másik — nyugalmából és fölényéből ítélve — már valószínűleg túl volt a dolgon. Mindenféle aránydetektorok jelleggörbéiről oktatgatták egymást, és a nagyalakú spirálfüzetben bizonyos függvények görbéinek értelmezési tartományáról. Szó esett még egy elektronikai reléről is, amely akkor billen át, ha.
Mondom: közös volt a nyelvünk, de valahogy kínaiul hangzott minden. A füzetben oldalakon keresztül nem volt egy értelmes mondat, legalábbis nekem nem. Az integrálás és differenciálás (nekik) közérthető jelei, szinuszgörbék és más krikszkrakszok. Pusztán az izgalmuk árulta el, hogy nem mindennapi dolog, amiről tárgyalnak.
Mit tehet az ember, amikor irigykedve bár, de elismeri, hogy ebben a dologban nemigen tud labdába rúgni?
Kényelmesen hátradőltem, és átadtam magam az emlékeimnek. Minden szakmának megvan a maga zsargonja, és ha művelője elég mélyre ássa magát benne, akkor úgy elsajátítja, hogy a brancsbélieken kívül más nem fogja érteni szavait. Nekem és sorstársaimnak egykor a latin nyelv szerezte azt az örömöt, amit ezek az elektronikusok éreztek, amikor körül tudták írni fogalmaikat. Ez az öröm persze csak az érdekesség szintjén volt osztatlan. A libabőrösséget okozó parányi kis szőrmozgató izom elnevezése például azonnal megragadt bennem. Kit ne nyűgözne le egy Habsburg-herceg címeihez hasonló hosszúságú kifejezés: musculus arrectores pilórum, ha jól emlékszem. A fele-katicabogárnyi lucernabödét pedig Subcoccinella vigintiquatorpunctata névre keresztelték. Hogy csak a szebbjét említsem. Innen kezdve azonban már érdekes az ügy. Mert milyen a diák? A meglévő elv alapján maga is költi a szebbnél szebb (és röhejesnél röhejesebb) neveket. Bubo cupropenis például szó szerint jelenti azt a bizonyos rézmicsodájú baglyot, amellyel egyes sikamlós nyelvű nagyapák ijesztgetik az unokákat.
Mosolyogtam magamban egyet, miközben expresszünk továbbrobogott velünk a rónán. Vajon ezek a cosinusrágók ragadtatják-e magukat hasonló haszontalanságokra? Ebben a vizsgahangulatban biztos nem — sóhajtottam. Hiszen amikor rendszertan kollokviumon nekem csak annyit mondtak, hogy Oscines, egyrészt ki kellett találnom, hogy ez az énekesmadarakat jelenti, másrészt fel kellett sorolnom ugyanígy latinul őket. Közöttük a vetési varjúval és a házi verébbel, amelyekről ismert a vicc, miszerint levelezőn végezték a zeneművészetit.
Azóta az én útitársaim túl vannak a vizsgán, én meg a nosztalgiázáson. Mégsem múlt el nyomtalanul bennem az a halk kis nyelvészkedés. A minap akadt a kezembe egy kis füzet, bizonyos Priszter Szaniszló munkája. Címe: A magyar növénynevek helyesírási szótára. Megtudtam belőle, hogy a gólyaorrtermésűeket egybe kell írni, a boldogasszony mentáját és a szamár gyönyörűségét pedig emígyen, külön. Pusztán példának százszámra sorakozik a kis dolgozatban a sok szép ízes magyar név és kifejezés. Némelyiken tagadhatatlan ugyan a kimódoltság, de másokból olyan néprajzi ősiség árad, hogy eláll tőle a szó. A koloncosgyökerű lapickásfüvet például a már említett bagoly módjára latinra fordítani egész biztos lehetetlen.
Ugyan miért nyugszunk bele, hogy nyelvünk alkalmatlan a bennünket körülvevő világ dolgainak és azok egymáshoz való viszonyának érthető és használható leírására? Miért nincs az 1807-ben kiadott Magyar Füvész Könyv szerzőinek, Diószegi Sámuelnek és Fazekas Mihálynak méltó utódja?
