Írta: Szondi Erika
A társadalom tagjainak alapvető szükséglete a kölcsönös érintkezés. Az emberek egymás közötti érintkezése, közlése nélkül nem volna lehetséges a társadalmi élet, nélküle nem jöhetne létre a tevékenység közös megszervezése, a társas kapcsolatokat is magában foglaló munkafolyamat. A nyelv az egész személyiség eszköze, amelynek segítségével önmagát megvalósítva társadalmi lénnyé válik.
***
Hivatalosan és definíciószerűen így is megfogalmazhatja a beszéd lényegét. De maradhatunk-e hűvösen hivatalosak, amikor gyermekeink nyelvecskéje formálja a csodát, amikor először kimondja azt a szót, mama. Amikor ebben az egyetlen szóban benne van minden. A szeretet, a ragaszkodás. A kétségbeesés, a kérés és alkalomadtán a düh is, aztán ahogy értelme fejlődik, egyre összetettebben fejezi ki önmagát Kezdetben kedvesen pöszén, majd tisztán, szépen magyarul.
Ám mi van azokkal az emberekkel, akiknél nem megy minden ilyen zökkenőmentesen, vagy később, felnőtt korukban vesztik el a beszéd képességét?
Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad? – az éjszaka csendjében ez a dalocska dünnyög fel, immár ki tudja hányadszor, és úgy kóvályog körbe-körbe, mint a sebzett madarak verdeső szárnyakkal. Gólya, gólya, gilice… Kinek énekel ez a kicsiny öregasszony egyre fáradtabb, tompább hangjával? Egy beteg kisfiú fekszik az ágyban, nem tud elaludni. Néha felcsattan ijesztő kacaja, s olyan ez, mintha egyszerre száz üveg pattanna szét: beleborzong a fal, az asztal, a mindenség. Nyitott ingecskéje odatapad a karcsú bordákra. Neki dalol a nagymama, hogy álmot varázsoljon a fekete szemekre. Néha feléje hajol, s úgy kérleli, de ő nem felel, mert nem tud felelni. Kilenc esztendeje, hogy elpattant a hegedűhúr, megrepedt az ezüstcsengettyű, egy szélroham ereje eloltotta a lángot. Hároméves volt, amikor az encephalitis reátört, és homályba borította lelkét.
Vihar Béla: Párbeszéd az idővel című írása jutott eszembe, amikor megláttam a kezét tördelő fiatal édesanyát, amint gyermeke vizsgálati eredményeit várta a szakértői bizottság ajtaja előtt.
– Olyan ez, mint egy ítélethirdetés, talán még rosszabb – mondja, s szeméből lassan peregnek a könnyek. – Mikor a kisfiam megszületett, az egész család boldog volt. Lestük nap-mint nap minden mozdulatát. Egy ideig semmi feltűnőt nem tapasztaltunk. Aztán észrevettük, keveset mozog, nem követi szemecskéjével a tárgyakat úgy, ahogy a nagyobbik annak idején.
– Lustácska – mondta a gyerekorvos – később érik, majd hirtelen utoléri társait – vigasztaltak.
– Amikor egyéves lett, már szemmel láthatóvá vált a lemaradás, még nem tudott felállni, nem érdeklődött a környezete iránt, éjszakáról éjszakára tépelődtünk a férjemmel, mit tegyünk, aztán elindultunk. Vittük mindenhová, ahová csak lehetett, gyermekorvostól pszichológusig, akupunkturástól természetgyógyászig rohangáltunk sikertelenül. Most hároméves a kisfiam, bizonytalanul jár, csak a pépesített ételeket képes megenni, azt csak akkor, ha etetem.
Elhoztuk most a szakértői bizottsághoz, adjanak tanácsot, mit tehetünk érte. Nem akarom elhinni, hogy ilyen nagy a baj. Kell, hogy csoda történjen! Mindig azt remélem, ez csak egy rossz álom, és ha felébredek, minden elmúlik. Sajnos éppen fordítva van minden. Éjszakánként azt álmodom, fogócskázunk az én kicsi fiammal, és ő kiabál nekem: Anya! Kapj el, ha tudsz! Érti? Azt mondja nekem, anya. Igen, sajnos csak álmomban. Lehet, hogy valójában soha nem tudja kimondani ezt a szót.
S mintegy vezényszóra kinyílik a bizottság ajtaja, s a kilépő hölgy kezében a részletes vizsgálati eredmény. Diagnózis: súlyos értelmi fogyatékosság. Az anya nem látja könnyeitől a betűket. Tudta, számított rá, ám papíron, feketén fehéren leírva a megváltozhatatlan lezárta lelkében a reményt. Magához szorítja kisfiát és kitámolyog a szobából.
Életerős, 40–50 év közötti férfi ül a logopédus szobája előtt. Állig begombolt inge takarja a kanült, amit a gégeeltávolítás után nyakába helyeztek.
– Két hónapja volt a műtét – magyarázza suttogva, Nem is suttogás ez, inkább csak a száj mozgásáról tudom leolvasni, mit akar. – Várjon, inkább leírom.– S előveszi a kis jegyzetfüzetet, amit a „beszélgetés” segítségére mindig magánál hord.
– Szobafestő voltam, szívesen beszélgettem az emberekkel. Munka közben sokat énekeltem, fütyörésztem a létra tetején – rója íráshoz nem szokott keze papírra a sorokat.
– Na, most már nem fütyörészek, és még az asszonnyal sem tudok egy jót veszekedni – mutatja a füzetlapot, s ironikusan mosolyog. – Azt mondták a klinikán, még megtanulhatok beszélni, azért jöttem ide. Hamarosan megszületik a kisunokám, mennyi mindent szerettem volna neki elmondani. Úgy érzem, nemcsak a gégémet operálták ki a műtétnél, hanem a lelkemből is kivettek egy darabot.
Az idegosztály kórházi ágyán mosolygós nénike fekszik. Haja színe beleolvad a párna fehérségébe. Lassan elhagyhatja a kórházat, rendeződött az állapota az agyvérzés után.
– Mióta tetszik itt lenni?– kérdezem bizonytalanul. A néni szólásra nyitja a száját, ám válasz helyett görcsbe rándul ajka, s látszik, nagyon szeretne mondani valamit, de nem bír. Nem engedelmeskednek az izmok, nem mozdul meg a bénult nyelv, csak egyre szomorúbbá váló melegbarna szemei árulkodnak állapotáról.
– Nem tud szegényke beszélni, mióta agyvérzése volt. – tájékoztat az egyik szobatárs. Azt mondták, nem is valószínű, hogy újra megtanul majd – magyarázza tovább. A néni szeméből kibuggyannak az összegyűlt könnycseppek, aztán erőtlenül megszorítja a kezem, úgy érzem, feladta.
***
A beszéd az ember emberhez való viszonyának legfontosabb eszköze, híd, melyen keresztül utat találunk a másikhoz Olyan képesség, mely emberré tette az embert. Csak sérülése vagy hiánya esetén vesszük észre mekkora adomány, milyen csoda ez.
