Írta: M.Szlávik Tünde
Ki minek nem mestere, annak kontára – dünnyögtem magamban, miközben megpróbáltam feltápászkodni. Nem volt könnyű. Előbb végighúztam néhányszor az ecsetet a befőttesüveg száján, hogy minél kevesebb festék maradjon benne, majd keresztbe fektettem az üveg tetején. Eddig jó, de hol marad a daru, hogy talpra állítson? Már sajgott a térdem, a durva, nyers beton keménységén nem sokat lágyított a kartonpapír. Festékes bal kezem élénken emlékeztetett rá, hogy talán nem kellene megint a frissen festett radiátorcsőbe kapaszkodni, mert elég nehéz ám eltüntetni a nyomokat. A kezemről is, bár ez most másodlagos probléma. De mit szól Édesapa, ha meglátja? A hígítós rongyot néhányszor ide-oda huzigáltam a csövön, majd újra átkentem a vasat. Vizslattam minden irányból. Felülről nem kellett volna, mert akkor ragadtak bele a hajszálaim. Az anyád ne sirasson! Apa mindjárt itt lesz, én meg itt ügyetlenkedek. Nem fogja észrevenni. Dehogynem! Az ecset kihullott, festékbe ragadt szőrét is észrevette annak idején. A fenébe, fel kéne valahogy állni, teljesen összenyomom a gyereket odabent. Drága kincsem, mindjárt végzek már, vigasztalgattam a kicsit, miközben festékes kezemmel megcirógattam a pocimat. Esetlen mozdulatokkal elhátráltam az ablakig, aztán a párkányba kapaszkodva végre talpra álltam.
Vihogtam egy sort kínomban. A lábamban örömtáncot lejtettek a hangyák, én is követtem példájukat, dzsiggeltem egy kicsit. De akkorát kaptam belülről a bordám alá, hogy rögtön abbahagytam a nyüzsgést. Ó, fiam, akkora lábad lesz, mint apádnak, csak ő legalább nem rugdos! Lehalkítottam a rádiót, füleltem egy sort, de nem hallottam motorzúgást. Van még remény. Előbb eltüntetem a feltűnően festékes rongyokat, majd villámgyorsan lekenem azt a másfél métert, ami még hátravan. Aztán jöhet mindenféle ellenőrzés, állok elébe.
Persze senki nem várta el tőlem, hogy ekkora hassal a fűtetlen házban csövet fessek. December eleje volt, kivételesen verőfényes délelőtt, és én nem tudtam megállni, hogy ne csináljak valami értelmeset. Ezzel is előrébb vagyunk. Ezért sem kell fizetni. Én mindenféle állapotomban tudok festeni, elvégre Apa megtanított rá. Keserves leckék voltak, sok sírással, de megtanultam. Ezt is, mint annyi mást. Végre saját házunk lesz, minél többet megcsinálok, annál hamarabb költözhetünk. Az én drága párom amúgy sem egy ezermester, én meg szívesen elbarkácsolok. Apa meg hadd ámuljon, hogy megelőztem, meg tudtam csinálni egyedül is.
Ide-oda sasszéztam, valami zene ütemére óvatosan hintáztattam a babámat, hátha abbahagyja a rugdosást, mert addig képtelen vagyok újra összegörnyedni. Az állapotos nők nyálcsorgató bambaságával néztem az ablakra. Régi sztorikat moziztam magamnak az üvegre.
Apa… Ha jó időben, jó helyre születik, egy birodalmat is felépített volna. De csak mi voltunk a hadsereg, a család, bennünket kommandírozott. Háromszor is megcsináltatott mindent, ha nem volt tökéletes. Az élet minden dolgára volt egy kőbe vésett szabálya, amit – képletesen ugyan –, de belénk vert. Rohadtul utáltam a „három-ujjaddal-megtámasztod-a-konnektort-nem-téped-ki-a-dugót-a-falból” és „a-kávéfőző-tetejét-fejreállítva-teszed-az-asztalra-mert-letörik-a-csőre” szabályokat. Meg a többi húszezret. Néhány napja, amikor halálos zavarba hoztam, mert felhúztam a trikót a hasamon, hogy megmutassam, miféle murit csap odabent az unokája, végre elárultam neki a nagy titkomat. Azt, hogy bármennyire is szenvedtem a folyamatos kiképzéstől, most, hogy a magam ura vagyok, és úgy rángathatnám a csövénél fogva a porszívót, ahogy úri kedvem tartja, nem tudom megtenni. Csak úgy tudok mindent csinálni, ahogy te tanítottad. Nagyon szeretlek, Édesapa! – mondtam, majd átöleltem, s úgy éreztem, most, ebben a pillanatban lettem felnőtt.
A tükör! – villant át az agyamon. Idekészítem, hogy meg tudja nézni, a fal felőli oldalon is tökéletes munkát végeztem. Az ajtónyitásra boldogan megfordultam, de nem Apa volt. Máig nem tudom, anyósom vagy a sógornőm jött halálra válva. Édesapa a falu végén karambolozott...
Amint a hasamat két kézzel szorítva végigrohantam a főutcán, alkut ajánlottam Istennek. Felajánlottam neki még meg sem született gyermekemet az apámért cserébe. Míg élek, nem bocsátom meg magamnak ezt a gondolatot. De akkor csak azt ordította bennem egy hang, hogy lehet még gyereked, még csak 32 éves vagy, de nincs több apád. Végre megbékéltetek egymással annyi év hidegháború után. Nem veszítheted el éppen most, amikor végre helyrekerültek a dolgok!
Egy pillanatra láttam még, amikor berakták a mentőbe. Azt mondták, semmi komoly, csak a lába tört el. Látva szétzúzott kis Babettáját, meg a gázoló autó teljesen összetört elejét, nehezen hittem a dolgot. Másnapra tüdőembóliát kapott. Nem engedtek be hozzá az intenzívre. Az én állapotomban…
Soha nem tudtam neki megmutatni a mesterművemet, mint ahogy az unokáját sem. Csekély vigasz, de úgy ment el, hogy tudta, mennyire szeretem. Ma tizenkét éve… Hálával tartozom, hogy az Úr, miként Ábrahámtól, tőlem sem fogadta el az áldozatot. Fiam szép szál kamasszá cseperedett. Okos arcából csak úgy sugárzik zöld szeme, melyből időnként rám tekint az apám.
