Írta: Kulcsár Attila
– „Mondhatta volna szebben, kis lovag” – szólok Cyranósan, némi műveltség fitogtatással –, hogy miért állok meg a piros lámpa előtt, mikor mögöttem Ön még át szeretne menni?
– Egy fékezés miatt az én anyámat így felemlegetni nem éppen jó modorra vall – mondom kiszállva.
– Beszéljük meg, ha úgy gondolja mégis, valóban nincs ennél most fontosabb…
– Kicsit korán tegez így ismeretlenül, engedje meg talán előbb, hogy bemutatkozzak. Szóval a KRESZ szerint most más mehet keresztbe, mi meg megálljra kárhoztatva állunk.
– Ha Ön siet, előzzön jobbra, balra, gázoljon mindenkit halálra, ha ezt akarja vagy hagyja futni őket, mint a tyúkokat…
– De addig mondjon el már néhány szót magáról: hol született, tanult, mi dolga nálunk. Mi űzi, hajtja, mi kedvenc hobbija, az édesanyja él-e, kit Ön is bizonyára csak tisztel és szeret.
– Hát hagyjuk itt az autót, üljünk le megbeszélni…
– No és a gyerekek, kinek hol élnek felmenői, és kik hogyan zaklatták őket szexuálisan, hogy így akárhol törleszteni vágyik e durva szókimondással verbálisan…
– És mintha az Úr nem volna híve párbeszédnek, pedig konszenzust kell keresni dolgainkban, mert nézze ezt a nagyra nőtt dugót is, mindenki csak dudál, a busz keresztbe fordult...
– Hiába zöld a lámpa már, ha Ön engem tovább anyázva szóval tart, nem juthatunk előbbre.
– Pedig a köz-közlekedéshez magas kultúra illik, a gépkocsik a fejlett technikának irigyelt gépcsodái, mindegyik az elme diadala, csúcsa (ha Ön nem ülne benne), s az új Fiatja márkabolt prucc csarnokában állna…
– De itt se lesz más – túráztatva hangját, míg nézetéből jottányit sem enged, a rám küldött sok szexuális hímmel, zaklatással így-úgy – lóval, orálisan –, nem juthatunk tapodtat sem előbbre…
– És látja, ím a lámpa is megint pirosra lett, piros mint a feje. De addig semmi nem megy, míg nem értünk egyet, s nem rázunk kezet...
