Írta: Kulcsár Attila
− Nézze ezeket a hatalmas állatokat – mutatott Schmidt úr a farm különös látványosságára, a kastély parkjában, ahol vagy negyven nílusi krokodil sütkérezett a medence szélén. Mi meg egy biztonságos hídon bámultunk alá, amely átívelt a veszedelmes állatok élettere felett. Bizonyára innen etették őket, és a látogatóknak itt lehetett − szinte karnyújtásnyira a fenevadaktól −, szemlélődni, incselkedni a halállal, amint a hatméteres hüllők szemüket lehunyva, fahasábként feküdtek lesben, de állandó készenlétben, hogy egy óvatlan pillanatban leharapják a feléjük nyújtott húsadaggal akár a kezeket is. Ennek az állatnak alig van természetes ellensége, az őshüllők kipusztultak, de ezek túlélték a Föld természeti katasztrófáit is.
− Nem volt még baleset? − kérdeztem az igazgató urat, miközben én is bedobtam nekik néhány tyúkot, amit az előcsarnokban árultak lefagyasztva állateledelként a látogatók számára. Egy perc alatt eltűntek hatalmas fogaik között, pedig többen is rárajtoltak a bedobott húsokra, és volt egy kis vetélkedés közben.
− Ez nekik csak desszert, naponta több kiló hús az adagjuk. De nálunk a biztonság a legfontosabb − lekopogom itt a korláton, hogy ez mindig így legyen.
A kastély előcsarnokában furcsa társaság gyülekezett. Nem szívesen a találkoztam volna sokukkal egy sötét utcán. Csupa marcona alak vagy éppen degeneráltnak tűnő arcidegrángásos. Egyik-másik meg depressziósnak tűnt, magába roskadva ült terepszínű ruhájában. Többen mint mérgezett egerek rohangáltak a pultok között, amíg valami menetfelszerelést összeszedtek. Egy kockásra nyírt fejű úr − biztos valami horvát – fel-le sétált egy három méteres képzeletbeli négyzetben, lehet, hogy börtöncellában idegződött bele ez a távolság. Tucatnyian lehettek, de nem, pontosan tizenhárman, nem számolta rajtam kívül senki, véletlen lehetett, nem voltak babonásak. Pedig ennyi jelentkezőt mindig összevárnak − tudtam meg később.
− Látja uram, ezek a mi kalandparkunkra fizettek be, folyamatos igény van rá – tájékoztatott Schmidt úr, a Főigazgató − idejönnek a világ minden részéről, egy internetes hirdetésre, ebbe a céllövöldébe, pedig ez nem vidám park, ez nem paintball pálya. Ez kemény kalandpark felnőtteknek. Itt élő emberekre lehet lőni, éles lőszerrel. A civilizáció nem neveli ki az emberből a ragadozó állatot. A legtöbb országban már eltörölték halálbüntetést, de ezt csak a politika szintjén deklarálják. Minden brutális gyilkosság után népszavazást lehetne tartani, és megszavaznák az ősi szemet-szemért törvényt, visszahozva a halálbüntetést. A feldühödött ember ma is odavágja még a családtagjának is, hogy dögölj meg, meg hogy megöllek, mert ha nem kontrollálja magát, még ma is csak egy csúcs-ragadozó az ember.
Persze az önvédelem az más. Az arányos védekezés esetén felmentést ad a törvény is. Ha betörnek az otthonodba, ha az életedre törnek, akkor jogod van védekezni. Amerikában nincsenek kerítések a tulajdon határán, de fegyverviselési engedélye van az embereknek, hogy megvédhessék magukat.
Többféle motiváció hozza ide ezeket az embereket ebbe a méregdrága kalandparkba. Az a kecskeszakállú amerikai, most veszítette el a családját egy gyilkosság következtében, de felmentették a tettes, mert nem volt elég meggyőző a bizonyíték az esküdtszéknek. Tele van gyűlölettel, ki akarja engedni a gőzt. A másik egy közismert bérgyilkos, ide jár gyakorolni.
Az a tüdőbeteg kinézetű nímand, kegyetlen ember: ki se nézné belőle, hogy a női pankrációkat rendez − iszapban. Óriás fogadások vannak, és persze a nőket is futtatja. HIV pozitív, az isten tudja hány nőt fertőzött már meg. Az interneten szerveződnek a viadalok, mint a mienk. Az ott egy nemzetközi fegyverkereskedő. Álnéven jelentkeznek be, jelszóval − így vannak azonosítva. Egy kilencjegyű szám, egy ember. Azért az aggastyánért sokat fizetne a Simon Wiesenthal központ, ha megmondanám, hol található. Az a kopasz egy szervkereskedő, tar fejbőre egy saját beruházás, kellett az új karakteréhez a meneküléskor. Mert, uram ebben a szakmában legfontosabb az üzleti titok, az inkognitó. Itt nem szokás kérdezősködni. Rajtam kívül senki se tudja, hogy ki kicsoda, és hogy hogyan került ide. A mi országunkban nincs kiadatási egyezmény, az én birtokomon belül se. Maga se lesz kivétel − nézett szigorúan a szemembe Schmidt úr.
Majd elnevette magát: − Ugye maga a krokodilok párzási szokásait kutatja? − Majd folytatta: − Ez az ország a bűnözők paradicsoma, de szó szerint, azon túlmenően is, hogy offshore ország vagyunk. Ide járnak pihenni, kikapcsolódni. Egy-egy akció után ide szöknek, amíg elül a vihar. Ide utalnak vérdíjat, váltságdíjat, a kirámolt széfek tartalmát az adózás elől − és itt költik el. Itt mossuk át, osztaléknak, szerencsejáték nyereménynek, gyermekrák alapítványokba, down-kóros betegek gyógyításához is csurgatva némi aprópénzt. Ez egy jótékonysági intézmény.
Innen a toronyból szoktam követni a játékot távcsövön, a ritkás növényzet nem sokat takar. A gyakorló pálya hat méteres kőfalakkal lehatárolt aszimmetrikus szárú U alak. Kiépített állomások vannak akadálypályákkal, van vagy tíz kilométer az indulás és az érkezés között, 100-150 méter szintkülönbséggel.
Tulajdonképpen egy kemény kommandós kiképző pályára hasonlít, terepakadályokkal. Mindegyik etap után egy lövéspróba, olyan az egész, mint a biatlon a téli olimpiákon. De itt most tűz a nap. Az első próba, látja, ott, egy szögesdrót alatti kúszó folyosó. Aki teljesít egy erőpróbát, 12 lövést ad le a végén, elsőre csak edzés jelleggel, bábukra. Lihegnek, levegő után kapkodnak majd, de keveset hibáznak. Ez is feldühíti őket. Eközben nő a harci kedvük, a bizonyítási vágy. Magas fák közötti rafinált függeszkedések jönnek ezután, mászások, karabinerekkel siklások. Majd sziklamászás, barlangi kúszások, nyakig érő vízben − embert próbáló feladatok. Akinek nem megy, annak segítenek az asszisztensek, lőni mindenki tud. Minden állomás végén célba lövés következik, kezdetben csirkékre, később kecskékre, kutyákra, majmokra. Ezzel hangolódnak rá az emberi célpontra. De nem okoz nekik gondot, nem először csinálják, az ártatlan házi állatok lemészárlása gyakorlás csupán, pontosabban is kell célozni a kisebb testtömegre. Én nem vagyok állatvédő, remélem maga se.
Az utolsó megpróbáltatás az U alakú pálya végén egy meredek kaptató, van vagy 80 méter is a szintkülönbség, teljesen kopár, 45 fokos, két fal közötti piramisszerű emelkedő. Az aztékokéra emlékeztet, 45 centis fellépésekkel. Már bealkonyul általában, amikor ideérnek. De felmásznak nyögve, kapkodva a levegőt. Mert itt a vége, ezért jöttek, fegyverük csőre van töltve, ismétlő karabélyok. Utána nagy viszkizések lesznek, lüktet a fejükben a gondolat, kell az a kiszáradt toroknak
A platón egy lőállás fogadja majd őket, nézzen a távcsőbe, és maga is látja, sövénnyel az álló testhelyzethez
Az a vizesárok állítja sorba a tizenhárom fős csapatot, mert a korláton túlra nem vezet út, a vízfolyáson nincsen híd. Csak-egy technológiai lépcső indul párhuzamosan a cső fogódzóval, a falon lévő ajtóhoz.
A távolban egy idilli kép fogadja őket − úgy 300 méterre a célpont. − Schmidt úr messzelátón mutatja. Egy kivilágított családi ház áll a fák között. A lábazati fal felett a teraszra néző panoráma ablakokon béke és nyugalom áradt, szinte idillikus ebben a durva világban. A földig üvegezett ablakok mögött − a habos függöny oldalra el van húzva −, egy családi vacsorához van terítve a hosszú asztal. Szépen sorban állnak a székek az étkező asztal mellett, mintha az utolsó vacsorához koreografálta volna őket a rendező. Vagy mint egy kivégzésre − senki nincs takarásban.
− Ugye nem lehet véletlen, hogy itt is tizenhárman lesznek? − vetettem közbe a székeket számlálva.
− Itt semmi sincs véletlen uram, kiváló a rendező. De nem pályázok Oscar-díjra…
Eközben kalandtúra résztvevői elindultak.
− Jöjjön, igyunk meg valamit, és megmutatom a krokodiltojásokat. Kell nekik vagy két óra, mire a házhoz érnek…
Amikor visszatértünk, a vacsorázók már az asztalnál ültek. Középen egy Krisztusra emlékeztető szakállas alak. A többiek is hajléktalannak tűntek, fodrász nem láthatta őket évek óta. Valamennyien fehér emberek, afféle kerti munkások lehettek. Falatoztak.
Lassan a kalandtúra résztvevői is felértek a platóra, és a lőállásban felsorakoztak. A beszélgetésük ki volt hangosítva a sötét toronyszobában.
− Na akkor beszéljük meg, hogy ki kire lő − javasolta lihegve az egyik vadász. −Az enyém az a középső.
− Szarom le! – ordította a legidegesebb, és elkezdett tüzelni. A többiek sem akartak lemaradni, a végén még nem a jut nekik a célpontokból. − Dögöljetek meg, köcsögök! − és mindenféle káromkodások hangzottak artikulálatlan, sokféle nyelven, és általános lövöldözés kezdődött.
Hatalmas fegyverropogás verte a fel az este csendjét,különböző kaliberekből . A vacsorázók zavarodottan ugráltak fel, vagy buknak le az asztal alá, mintha halálos találatot kaptak volna, vagy félelmükben…
De nem − a lábazati fal sötét pinceablakaiból óriási tűzerővel fegyverek válaszoltak, valamilyen gépi indítású golyószórók, és egy perc alatt lekaszálták a platón álló lövöldözőket. Tucatnyi golyótól találva földre rogyott a kalandtúra valamennyi résztvevője. És aztán halálos csend lett, semmi mozgás, a zuhanó testektől felvert por elült…
Az étkezőt gyorsan befüggönyözték. A golyóálló üvegfalban nem esett kár, bár jól kivehetők voltak rajta a golyónyomok, szinte szitává volt az már lőve, és nem először.
− Látja uram − törte meg a csendet a végén Schmidt úr. − Ez nem az utolsó vacsora volt, őzgerincet ettek áfonyával, és finom Cabernet Savignont fogyasztanak hozzá.
− Azért az borzasztó, ugye, hogy az ember már nyugodtan meg sem vacsorázhat? − foglalta össze a rendező úr a látottakat némi szarkazmussal.
− Hát ez kriminális! – mondtam elképedve. − És most mi lesz?...
− Mi lenne uram? Önvédelem volt. Menjünk mi is vacsorázni…
Schmidt úr a desszert közben még egy információval szolgált: − Ez a csatorna táplálja a krokodilok tavát élővízzel, és ide úsznak fel reggelizni.
Már feljönnek a csillagok, amikor megjelenik egy buldózer a domb tetején, és beletolja a halottakat a vizesárokba, puskástól, mindenestől, és egy automata slag, az öntözőrendszer része, lemossa a vért is a rézsűről. Jöhet a következő turnus…
