Írta: M. Szlávik Tünde

Tíz éve cipelem, mint egy nagy, sötét, bűzhödt batyut. Sem lerakni, sem átadni senkinek nem tudom. De szivárog, belülről mérgez, apránként öl meg. Egy boldogabb világban a pszichiáterem évekig nyaralhatna abból, amit rajtam keres, míg kianalizálja belőlem, de itt csak ijedt, döbbent pillantásokat kaptam, ha megpróbáltam szétaprózva valamicskét mások vállára átnyomni belőle. Milyen furcsa, hogy a fogorvosi székben, a szülőágyon átélt horrort, a katonatörténeteket közösségi élménnyé tesszük, mindenki rátesz még egy lapáttal, hogy önnön mártírságával a többiek fölé kerekedve bebizonyítsa, milyen nagyszerű ember is ő, hogy felül tudott emelkedni mindeme szörnyűségeken, s íme, itt van ép lélekkel. Bár még fáj, szúr, nyom, de ezt már túléljük.  Én kinek mondhattam volna el, hogy azon gondolkodtam, miként segíthetném át az anyámat a megváltó túlvilágra, hogy megmentsem a lassú, kínok közötti elmúlástól?

Akkor már végleg hazaadták a kórházból. Túlestünk a sugárkezelésen. Utolsó találkozásunkkor a kezelőorvosa ugyanazzal a mosollyal rakta el a keservesen összekapart pénzemet, mint két hónapja, amikor közölte, menthetetlen, próbálkozhatunk ugyan alternatív gyógymódokkal, de nem fog segíteni rajta. És nem, nem szükséges értesítenem őt, ha bekövetkezett… Kiállította a receptet az erősebb morfiumtapaszról, kioktatott, hogy nem az ő dolga felírni a pelenkát, gyógymatracot, de ha már költök rá, vegyek gumilepedőt is. Míg a betegszállítókra vártam a kórházban, vettem egy mély levegőt, és megkértem a nővérkét, mutassa meg, hogyan kell egy felnőtt embert tisztába tenni, mert bár már második pelenkásom van otthon, biztosan van valami mesterfogás, hogy ne rokkanjon bele a gerincem az emelésbe. Szerencsém volt vele, megtalálta a nekem szükséges középutas tekintetet-sem közönyös, sem túl együttérző nem volt, rögtön segíthettem is a magatehetetlen, körülszaros nénit rendbe rakni. Nem mertem közben az anyámra pillantani. Pedig addigra már profi módon adtam be neki a véralvadásgátlót, és a házilagosan kivitelezett beöntésen is túl voltunk, mert előzőleg a kórházban hiába kértem, csak gyógyszereket adtak. De megoldottam. És ugyan kinek mondhattam volna el, mit összeszerencsétlenkedtünk közben a zuhany gégecsövével, s hogy szegény nem jutott el a vécéig…

Végül is könnyebb volt így, hogy nem kellett minden nap családostól felkerekedni, a kicsit a kórházudvaron szoptatni, mint a cigányasszonyok, míg a nagyobbik körülöttünk kering a kis műanyag mopeddel. Továbbra is a férjem járt a boltba, hogy ne kelljen senkit látnom, nem bírtam a részvétbe ágyazott kíváncsiságot, az őszinte együttérzés meg kivette volna belőlem az erőt. Nem engedhettem el magam, nem sírhattam. És ugyan ki hallgatta volna meg, milyen érzés a rózsaszínű egyéves baba popsi és a hároméves kicsattanó húsú nagyobbik megfürdetése  után felhúzni anyámon a hálóinget?

Nem volt nyűgös beteg. Élőhalott volt. A bénulás, ami a bal karjából indult, lassan fagyasztotta meg az egész testét. Nem evett, nem ivott, nem beszélt. Csak nézett. Jaj! Olyan hirtelen lett parányivá. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem várok a segítségre, csak felkapom, és átültetem a fotelba, amíg kicserélem az ágyneműt. Nem volt nehezebb, mint egy gyerek. Annyira szerettem volna a kedvében járni, de nem voltak kívánságai. Már nem akart semmit. Éjszakánként babaillatot inhaláltam, hogy semlegesítsem a talán csak az én tudatomban létező betegségszagot. És szégyenkezés nélkül kinek mondhattam volna el, hogy lopott perceinkben visszafojtott lélegzettel ölelkeztem a férjemmel, mert csak a szerelem segített ép ésszel túlélni, hogy nem tudok segíteni?

Már nem tudta, hogy hol van, és kik vannak körülötte. Egyetlen egyszer szólalt meg, azt mondta, édesanyám. Megijedtem, mert azt hittem, most, most fog megtörténni, és én egyedül vagyok vele és a gyerekekkel. De amikor halkan azt súgtam, itt vagyok, rám emelte a tekintetét, felismert és azt lehelte: Tündöském… Ebbe az egyetlen szóba sűrítette bele az utolsó erejét, a szeretetét, a háláját, a fájdalmát, a félelmét az elkerülhetetlentől. És közben tudtam, hogy ő már felkészült az útra.

Belázasodott. Az orvos a telefonban azt mondta, adjak neki porrá tört lázcsillapítót, nincs értelme megnéznie, ez már az agónia. Készüljek fel, mivel a tüdejében vannak az áttétek, valószínűleg sokáig fog tartani és minden fájdalmon túl hangos is lesz. Sajnos nem tud rajta segíteni. S én nem mertem megmondani, hogy most én szorulnék segítségre… Nem akarom, hogy Anya szenvedjen! Vajon ha felraknám rá az összes morfiumtapaszt, átsegíteném a nehezén? És tudnék élni azzal a tudattal, hogy én öltem meg őt? Ezt kivel beszélhettem volna meg?

Az ember annyi őrültséget összeolvas arról, hogy milyen az, amikor valakin látszik, hogy már nincs sok hátra. Hogy mélyebbé válnak a ráncai, besüpped a szeme, meg kiemelkedik az orra… De Anyán tényleg látszott, hogy elindult. Az arca gyönyörű lett, fennkölt, nemes. Márványosan csillogott és olyan volt, mint Nofertiti, akit mindig is többre becsült, mint Kleopátrát. Bevittük hozzá a gyerekeket – elköszönni. Hazaküldtem a húgomékat. Úgy éreztem, nincs értelme, hogy itt sírjunk mellette, most nem arra van szüksége. Lefektettem, elaltattam a gyerekeimet, aztán elővettem Anya imádságos könyvét. Gyerekkora óta nem volt templomjáró, de Apa és az öcskös halála óta gyakran imádkozott. Találomra felütöttem, és halkan, nagyon halkan olvasni kezdtem belőle, néha fel-felnéztem. Látszott, hogyan fogy el belőle az élet. Akkor valahogy nem féltem. Aztán megváltozott a légzésének az üteme. Áthívtam a férjemet. Én fogtam Anya kezét, Misi az enyémet, majd átölelt és hallgattuk, ahogy olyan csöndesen, mint ahogy élt, elindul  a csillagok közé… S ugyan kit érdekel, hogy csak a mozifilmekben van itt vége mindennek, mély levegő, megkönnyebbülés, halk főcímzene, a nézők meghatottan szipogva távoznak, de ebben a büdös életben csak most kezdődik a szenvedés. Az ittmaradottak vesszőfutása. Orvos. Halotti bizonyítvány. Mosdatás, felöltöztetés. Akarja valaki tudni, milyen érzés, amikor anyád arca már jéghideg, de a háta, amit a mellkasodnak döntesz, amíg felcibálod rá a blúzt és a kosztümkabátot, még meleg? Hát persze, hogy nem! És érdekel az valakit, hogy közben arra gondoltam, csak fel ne ébredjen a kicsi, mert most nem tudom megszoptatni, mert a halott anyám fekszik a mellemen? És nem szabad sírni, mert akkor nem végzünk időben, ha elhagyom magam. S hogy micsoda elmebetegség, hogy fel kell kerekedni az éjszakában, és szemfödelet, koporsót kell venni, hogy mire megjön a hullaszállító, már abban tudják elvinni. S közben babonásan csak az zakatolt az agyamban, hogy a két kis ártatlan gyerekem ott alszik az egyik szobában, a másikban meg ott ül a Halál. Mi van, ha gondol egyet és átnéz hozzájuk? Valahogy olyan valóságosnak, kézzelfoghatónak és testet öltöttnek képzeltem a kaszást, mint egy ősember. Csak haza, haza! Látnom kell, hogy minden rendben van! Miközben soha többé semmi nem lesz már rendben, mert meghalt az édesanyám. És ki hallgat meg rajtad kívül, Uram?