Az első szerelem a felhők fölé dob.
Különjárattal repít el a világ minden tájára.
Ugyanakkor tönkre is tehet.
Hogyan éltem túl az első szerelem mindent felperzselő következményét?
Van rá gyógyír?
Írta: Kovács Kinga
Villámcsapás egy nyári délutánon, miután elvonult az eső. Pontosan így érkezett az életembe, és valahogyan így is távozott. Azt mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, a hasonló természetű emberek pedig taszítják. Talán a fizikában így van, de a mi esetünkben atombombát lehetett volna robbantani a pólusváltozásokkal. Nem voltunk egyformák, de talán nem is különböztünk egymástól annyira. Szerettük egymást? Egy biztos, én szerettem őt.
Sosem felejtem el, ahogyan azt a napot sem, amikor először találkoztunk. Amolyan szerelem volt első látásra, tűzijáték egy kihalt lélekben. Játszottunk egymással, akár a gyerekek, de végül belevágtunk ebbe a kalandba. Közösen, együtt, mindent egy lapra feltéve. Végül egyedül maradtam ebben a kalandban, emlékekkel és megannyi könnycseppel az arcomon. Mellette éltem csak igazán, de még ő sem látta igazi valómat. Olyan volt, mintha hosszú idő után újra kaptam volna levegőt. Mintha egy levegővel kellett volna átúsznom a medence túloldalára. Ahol ő várt rám, hogy végre kiemeljen a mélyből. Vele megállt az idő, képes voltam súlytalanul lebegni. A lelkem szabad volt, többé már nem aggódtam a jövő miatt. Vele képzeltem el a boldog pillanatokat, a felhőtlen boldogság érzését. A mindennapjaim szerves része volt, szinte fizikai fájdalmat okozott a hiánya. Minden egyes nap szerettem, féltettem, és tiszta szívből aggódtam érte, ha nem tudtam elérni.
Az együtt töltött időben tanultam tőle, sőt együtt tanultuk meg, hogyan működik egy egészséges párkapcsolat. Közösen készítettük el a bizalom, és a szerelem építőkockáit, majd ebből építkeztünk. Napról napra, hónapról hónapra, míg el nem fogyott az utolsó tégla is. Naivan bíztam abban, hogy minden pótolható, de hamar rá kellett jönnöm, hogy semmi sem tart örökké. A nevetésével, a törődésével, a pillantásával, mely gyakran elnémított, megbabonázott, többé már nem tüntetett ki. A ledönthetetlen fal, amely távol tartotta az ártó lelkeket, omladozni kezdett körülöttünk. Egyre jobban eltávolodott tőlem. Szenvedtem ettől. Olyan volt, mintha egy olajjal szennyezett tengerben kapálóztam volna azért, hogy a felszínen maradjak. Hiába lebegett a szemem előtt a megmenekülés reménycsillaga tudtam, hogy utána már semmi sem lesz ugyanolyan. Az olaj égetett. Mély sebeket hagyott rajtam, amely talán már sosem fog begyógyulni. A lelkem hétről hétre kínlódott, belülről mardosott a tehetetlenség. Bármit megtettem volna, hogy megmentsem őt, magamat, minket. Tehetetlenül néztem végig, hogyan omlik össze mindaz, amit együtt építgettünk. Néhány kép fel-felvillant, az illata átjárta elmémet, a sírás fojtogatott. Kinyitottam a szememet, és őt láttam. Többé már nem akarta, hogy közünk legyen egymáshoz. Elengedte a kezemet, én pedig lezuhantam. Egyedül ültem a sötétben. A bennem égő zabolátlan tűz egyik pillanatról a másikra éppen még pislákoló lánggá alakult át.
Egy vakító fehér fénysugár zavar meg lelkem darabjai összerakásának pillanatában. Nem illenek össze, lehetetlen ezt a puzzle-t kirakni. Valaki leül mellém, és két darabkához nyúl, majd összeilleszti őket. Tökéletesen passzolnak. Nem látom az arcát, túlságosan elvakít a fény. Megsimogatja az arcomat, és ebben a pillanatban ismerős érzések, illatok hada lep el. Ismerem ezt az érzést, ismerem ezt a felemelő, felszabadító érzést. Újra lélegzem. A darabkák a helyükre kerülnek, én pedig újra lábra tudok állni. Ujjaink összefonódnak, és tudom, érzem, hogy megmenekültem. Átértem a fekete vizű tenger túloldalára, és újból melegség járja át a testem. Nem tudhatom, hogy ezúttal meddig tart ez az állapot, de biztosra vélem, hogy ezért az érzésért, mint őseim, meghalni is képes lennék. Szeretni és szeretve lenni. Az első szerelem tarthat örökké vagy csupán pár napig is. De meg is ismétlődhet újból és újból, megmentve minket önmagunktól. Semmi sem fogható az első rózsaszín ködhöz, viszont minden egyes köd valami mást tartogat számunkra. Fejlődünk, tanulunk, és tiszta szívből szeretünk. Izgatottan várjuk az újabb villámcsapást.
