Írta: Szalóki Emese
Hosszú percekig húzódó vastaps. Ebből tudom, hogy ideje elindulni lefelé, mert véget ért a darab. Mára ez volt az utolsó, utána zár a színház. Eddig a díszletpadlás egyik pici zugában húztam meg magam, viszont szeretem nézni a kifelé vonuló embertömeget, így egy hosszú nyújtózás után útnak is eredek. Végig a gerendán, át a korlátra, le a lépcsőn, majd balra a folyosón. A ruhatárban dolgozó néni mögött átsurranok a lengőajtón, majd még egy pár fok lefelé, és máris a porta előtt találom magam. Egy hosszú ugrással felkerülök a pultra. Itt tartanak is nekem egy plédet, amin fekhetek, de természetesen nem veszem igénybe, ehelyett a portás ott felejtett pulóverén helyezkedem el. Nem sokat kell várnom, el is kezdenek szállingózni kifelé az emberek. Elegánsan felöltözve, általában, persze szakadt farmer sportcipővel is előfordul. Az elsők mindig a fiatal felnőttek és a középkorúak. A színpadhoz, ezáltal a kijárathoz közel eső helyeket foglalnak és sietnek is. Általában senki nem érkezik egyedül. Kivéve a szemüveges, piros kabátos lányt. Ő mindig egymaga jön. Első ránézésre semmi különleges nincs benne, huszonöt körül lehet, vonzó, vidám teremtés. Minden darab után sugárzó mosoly ül az arcán. Valamiért még sincs társasága soha.
Közvetlenül az évfordulós pár után néhány diák igyekszik le a lépcsőn. Nevetnek valamilyen belső poénon, amit semmilyen külső fül nem ért. Egy ideig kötelezően viszik az iskolásokat előadásokra, később lemorzsolódnak. Csak néhányan vesznek bérletet, és egyre kevesebben. Alighanem az lehet az oka, hogy nem látnak benne lehetőséget, feleslegesen eltöltött időnek látszik. A fiatalokat követve több – minden bizonnyal – nyugdíjas férfi és nő halad. Párok, akik csak csendesen mosolyogva mennek egymás mellett, és betegek, akik remegnek – őket támogatják. Két nő rendszeresen, majdnem minden héten jár ide. Valaha legjobb barátnők lehettek, mára alighanem testvérek. A mosoly megfiatalítja idős arcukat, vidáman beszélik ki a színpadon történteket. Egy keménykalapos, ódivatú ruhát viselő úr, azt hiszem tanár lehetett, talán még mindig tanít. Lassan az utolsó ember is kilép a nehéz faajtón, és a takarítók megkezdik munkájukat. A ruhatáros néni lehoz egy ott felejtett táskát, a portás pedig valamilyen szomorú nótát fütyül. Olyan békés ilyenkor minden. Hamarosan a színészek is elindulnak lefelé. Őket jobban ismerem. A ballonkabátos hölgy a kisfiához igyekszik haza, a kopaszodó férfi pedig mindig megsimogatja a fejem búbját útban kifelé. Ha valaha a családomról kérdeznének, talán őket mondanám.
A portás még adott vizet a tálkámba, majd végleg elfordította a kulcsot. Sötét borult a színházra. Az emlékek itt maradtak azonban, és halovány fátyolként vonták be a komor falakat. Ma este különösen erősen éreztem őket. Az épület őrzi az éveket. Húsz, ötven, száz. A megnyitótól kezdve, az összes teltházas darabon át, addig, mikor senkinek nem telt jegyre, és a színészek maguknak játszottak. Érzem, hogy itt az időm. Fölkelek. Lassan, kényelmesen lépkedem. Tudom mi fog történni, előfordult korábban. Mondjuk, nem mindig volt ilyen békés, de a maga módján rendkívüli volt mindegyik. A nagyszínpad felé veszem az irányt. A huzat megborzolja a bundám. A csönd szinte elviselhetetlen. Arra a napra gondolok, amikor az igazgató lánya egész este gyakorolt a zongorán. Máris meghallom az első, finom hangokat.
Azt a keserédes dallamot nem tudom leírni. Lágy volt és édes, de egyszerre borzongató és szívet tépő. Halk, ütemes lüktetés, melyben elvész a gondolat. Egyre közelebb járok. A lány háttal ül, körvonalai kirajzolódnak a halvány derengésben. A zongora tetején elhelyezkedem. Ha lehajtom a fejem, érzem a tompa rezgést, a hangokét, melyek megmaradtak bennem, mintha belém égették volna. Lehunyom a szemem. Öntudatom lassan elhagy, ezúttal végleg, de nem aggódom. Holnap reggel a portás egy kiscicát talál a küszöbön, és elkezdődik a hatodik életem. Mert emlékszem.
A kép forrása: Facebook