Tárcán kínálom

Felelős szerkesztő: M. Szlávik Tünde Társszerkesztő: Standovár Ágota Tárcáink célja nem csak az olvasó szórakoztatása, személyes jellegű műfaj. Az ilyen írásokat egy régi-vágású újságban a lap alján hozták, desszertként a vonal feletti nehezen emészthető cikkekhez. Az itt közölt darabokhoz tehát képzeljen hozzá az olvasó egy színvonalas sajtóterméket alapos elemzésekkel, tényfeltáró, leleplező riportokkal. Vagy ne... ******************************Kattintson a Címkék után a szerző nevére és olvasson a blogban korábban megjelent műveiből!

Címkék

andré ilona-ibolya (4) antal anikó (16) arany piroska (5) balku lászló (9) balogh adrienn (1) balogh géza (22) baracsi endre (1) béke zsanett (1) bódi katalin (20) boldogh dezső (1) borbély balázs (1) b tóth klári (21) csabai lászló (10) csengődi péter (42) cserbakőy levente (8) csupor béla (2) czimbula novák ibolya (3) dávid józsef (4) deák-takács szilvia (3) debreczeny györgy (7) dinók zoltán (9) dunai andrea (2) ésik sándor (54) farkas józsef (1) farkas molnár péter (16) fehér noémi (1) filip tamás (1) fülöp gábor (4) gaálné lőrinczi éva (3) galambos lajos (1) gáspár ferenc (1) habony gábor (6) hajdú erika (5) hajdu sára (1) hargitai ildikó (4) hornyik anna (1) huba ildikó (2) illés zoltán (12) janáky marianna (2) jónás ágnes (1) juhász zsuzsanna (3) k. rados marcella (2) kácsor zsolt (6) kántor zsolt (15) karádi márton (1) karádi zsolt (5) kecskeméti zsuzsa (6) kiser edina (12) kiss gréta henriett (1) kiss péter (1) kis mezei katalin (2) koch zsófia (1) kovács kinga (1) kováts judit (3) köves istván (1) kulcsár (1) kulcsár attila (59) ladányi fedák enikő (1) lajtos nóra (4) lampl zsuzsanna (7) láng judit (1) m. szlávik tünde (3) margittai h. ágnes (8) merényi krisztián (1) mirtse zsuzsa (5) molnár péter (29) mórotz krisztina (4) nagy (1) nagy farkas dudás erika (13) nagy istván attila (1) nagy norbert (1) nagy zsuka (5) nyolcas józsef (1) oláh andrás (3) onderó szilárd (1) onder csaba (1) orbók ildikó (2) ozsváth sándor (37) pataki zsuzsanna (1) pénzes ottó (1) péter béla (13) petrozsényi nagy pál (25) piro m. péter (8) piró m. péter (1) rácz lilian (2) rácz tibor (1) radnó györgy (13) réti jános (14) rimóczi lászló (14) rusai márta (1) ruszó marietta (1) seres ernő (3) simon adri (3) somorčík sz. rozália (27) sonkoly istván (1) standovár ágota (14) szakonyi gabriella (1) szeifert natália (3) székely-nagy gábor (1) széll zsófia (2) szép szilvia (3) szilágyi erzsébet (2) szilágyi rohini (1) szőke imre (5) szombati gréta (4) szondi erika (2) szuhár csilla (1) t. ágoston lászló (1) tamás tímea (2) tornyi ferenc (10) turányi tamás (21) vajdics krisztina (5) váradi andrás (3) vaskó ilona (29) venyige sándor (3) veres roland (1) zajácz d zoltán (4) zápor györgy (9) zilahy tamás (5) zoltay lívia (1) attila (1) zsuka (1) Címkefelhő

Tárcáink kedvelői a nagyvilágban

Friss topikok

  • Gertrud53: Merész és pontos, nagyon ott van minden szó. (2018.09.24. 23:50) Boston – Massachusetts
  • Gertrud53: A végén ott a jellegzetes csavar, amit szeretek az írásaidban. (2018.09.24. 23:43) Jelenet
  • Gertrud53: (2018.09.24. 23:38) Temető, templomkert
  • Gertrud53: Szeretem a várost, ugyan nem ezt az arcat, de szeretem... (2018.09.24. 23:32) Csikágótól Kispestig
  • Gertrud53: Két év telt el és most megírhatnád a végsőt, a kilakolzatást... (2018.09.24. 23:28) A lakatos ebédje

Linkblog

Most olvassák

Életkép, vázlat, rajz, csevej... Ésik Sándor blogja

2016.05.06. 18:40 Ésik

A lakatos ebédje

Címkék: farkas molnár péter

Írta: Farkas Molnár Péter

,,A boldog emberek mind hasonlók egymáshoz,
minden boldogtalan ember a maga módján az."*

 

Leszáll annál a megállónál, amelyre emlékszik, tétován áll, forgatja a fejét, tájékozódási pontokat keres, de nem talál egyetlenegyet sem. Szemközt, a sínek és a járda között teherautó áll, a járdát a házfalaktól elválasztó keskeny, füves sávon egy nő kopott kabátban, hosszú pórázon egy macskát sétáltat. Maga sem tudja miért, ettől kicsit oldódik benne a szorongás. Áll, figyeli a szükségét végző jószágot, felpúposodó hátát, lógó fejét. A nő zacskót húz elő a zsebéből, gondosan összegyűjti a macska mocskát, elengedi a pórázt és megy a szemeteshez, a macska nem mozdul, nem vált testhelyzetet. Háta felpúposodik, a feje lóg.

Az nem lehet, hogy rosszul emlékszik, mindig itt szálltak le, megismeri a lapostetős házat, homlokzatán, középen, az elsőemeleti erkélyt. Akkor szürke volt ez a ház, falán golyónyomok, most sárga, a lövések ragyáit betapasztották, de különben ugyanaz. Tévedés kizárva. Pár métert sétál előbb az egyik, majd a másik irányba. Barna zakós férfi áll egy bejáratnál, látja tétovaságát, segítene:
– Keres valamit, uram?
Bizonytalan a hangja, ahogy válaszol: – A Lépcsőst. Az egy étterem, volt kerthelyisége is, és mi mindig…
Most már a barna zakós is bizonytalan, vállat von, az üzletből női hang szól ki – Mi van? –, semmi, válaszolja a barna zakós, egy úr valami Lépcsőst keres.
Kövéres, festett vörös nő jön elő, vonogatja a vállát: – Lépcsős? Sose hallottam. Itt csak az van, ott, a teherautó mögött.
A túloldal felé int, aztán rászól a barna zakósra – Gyere be és segíts, nem győzöm egyedül!

Köszönetet mormog és átvág az úttesten, cipője kétszer is megcsúszik a vizes síneken. Csakugyan ott az ismerős bejárat, a parkoló kocsitól nem látta. Előtte a placcot, ahol régen, nyaranta az asztalok, napernyők álltak, leaszfaltozták. A portál koszos, festése megkopott, a bejárat felett ízléstelen-lila tábla: Korzika Pub. De ettől eltekintve bizonyosan tudja, ez az a hely. Benyit, mint egyre erősödő hányingert, gyűri le magában a feltoluló rossz érzést. Ezért villamosozott idáig, nem akar meghátrálni, visszafordulni dolga végezetlen.
Megdöbben, sokkal tágasabb, teremnyi helyiségre számít, itt meg pár asztal, egy kis boksz és a falnak támaszkodó játékgépek, közöttük a két barna ajtó: Hölgyek, Urak. A pultnál kalapos ember iszik épp, mellé lép, konyakot kér.
– Nem tudja véletlenül, hogy hívták ezt a helyet régen? – A csapos egy pillanatra abbahagyja a gumirágást, maga elé mered, majd folytatja a megkezdett mozdulatsort, tölti az italt az üvegből az apró pohárba.
– Franc tudja – mondja közben. – Én öt éve vagyok itt, azóta mindig ez a neve – fejével valami elképzelt cégér, névtábla felé int.
Felhajtja az elé tett italt, gyomra összerándul, nem kap levegőt, nem a szesz ereje, hanem undorító íze fojtja belé a hangot.
– Mi a szar volt ez? – hörgi végül. A pult mögött a gumit rágó csapos egy táblára mutat:

AKCIÓ!
Bandi brandy: 4 cl 220.-

Ennyiért nem adhatok Napóleont – mondja és megvonja a vállát. Ennyiért nem – gondolja, kétszázötven forintot tesz a pultra és indul kifelé. Az ajtóból visszanéz, a kalapos a pultnál épp szájához emeli a poharat, arcán olyan áhítat, mintha börtönből frissen szabadult gourmet lenne, aki valami hosszú ideje nélkülözött ínyencfalatot kóstol.
Odakint mélyet sóhajt, gyomra még mindig remeg az ital undorító ízétől. Cigarettát vesz elő, de csak morzsolgatja, nem gyújt rá, ujjai egyre lassabban mozdulnak.
– Ne haragudjon, a Lusztigot keresi?
Alacsony, gyűrött arcú férfi áll mellette. Nyilván látja, hogy tanácstalan, hát magyaráz: – A Lépcsős… Tudja, itt mindenki Lusztignak hívta, mert a háború előtt...
Elhal a hangja, a mondat folytatását lenyeli, látja, hogy a másik megértette, akkor meg minek beszélni?
Igen, a Lépcsőst keresi, mert régen a kollégákkal, munka után gyakran… Fel se tűnik neki, hogy akaratlanul átvette a másik beszédmódját, és ő is…
– Motorgyár? – kérdi a gyűrött arcú, ő bólint.
– Hát, az is megszűnt kilencven végén… – Ismét lenyeli a mondat végét, mert rájön, jónak mondja. Tétován a meggyötört cigarettára néz.
– Kér egyet?
A gyűrött arcú bólint, húz egy szálat az elé tartott csomagból. Nem köszöni meg, inkább tovább beszél:
– Ha ott jobbra fordul, megy vagy száz métert, és a sarkon megtalálja. Amikor ez befuccsolt –, int fejével maga mögé –, ott nyitott újat a tulaj.

Kis egyemeletes ház, a bejárati ajtó pont a sarkánál, felette tábla: Kockás abrosz. Odabent kellemes meleg, két férfi és egy nő ül a helyiség végében, esznek. A pincér elé jön, köszön, lesegíti a kabátját, helyet mutat neki. A szék kényelmes, az abrosz kockás. Az étlapra emlékszik, talán rövidebb, de minden ismerős, csontlevest kér. Forró, sárgásbarna, jó ízű, a tészta nincs szétfőve. Amíg kanalaz, gondolkodik. Borda vagy borjú? Ő mindig bordát evett, Koncz meg borjút. Koncz, a nagydarab brigádvezető… Meg Takács, meg Fónagy, az öreg csepeli szaki, meg a Kun, a Zsiga és a Tomán. A kis Cziegler, és néha, ha épp nem félt a feleségétől, Dávidka is.

Ott állnak a gépeknél, olajszag van, meg műhelyzaj, Koncz kiabál: – Hozd már ide azt a baszomfaszt, Jani! A baszomfasz bármi lehetett, amire szüksége volt, azt már az új kollégának kellett kitalálni, a góré épp mire gondol, de jaj volt annak, aki nem jött rá magától.
Koncz bitang jó szakember volt és ezt tudták róla. Ha valaki kibírta mellette az egy havi próbaidőt, ott ragadt a brigádban végleg.
A nagydarab, vastag hangú Koncz… A temetésén, ahogy a ravatalozó felé mentek, Fónagy megbökte a kis Czieglert, akire a koszorút bízták, mert kocsival járt: – Nem hozod?
– Mit? – értetlenkedett Ziegler és akkor Fónagyból kiszakadt, hogy hát azt a baszomfaszt. Senki nem értette, mért mosolyognak Koncz kollégái a nyitott sír körül. De hát nem lehetett nem mosolyogni.

Ő is mosolyog, még most is, ahogy visszagondol. Mert nem lehet nem mosolyogni. Iszik a söréből és borjút rendel.
– Jó kis tojásos nokedlivel meg fejes salátával.
A pincér nem kérdez, kijelent, ő rábólint. Újabb sört kér, amíg vár az ételre, el is fogy.
Lassan, kényelmesen eszik, néha szájat töröl és kortyol a sörből. Aki nézi, láthatja: elégedett a világgal. Íme, egy idős, boldog nyugdíjas, aki jó ebédet eszik.
Hosszan magyaráz a pincérnek, újabb sör, várakozás, érkezik a rántott borda és benépesül a helyiség, már ott ülnek mind az asztal körül, Koncz, is, Dávidka is, Takács is és Fónagy is, az öreg csepeli szaki. Róluk tud, ott volt mindegyik temetésen. A többiekről nem hallott, mennyi is… Tíz éve talán?

Még egy sör, három ízes palacsinta, kávé. Nem döbben meg, amikor a pincér elé teszi a számlát. Fizet, kér még egy konyakot és elköszön. Ahogy kilép az utcára, szinte visszakívánkozik. Leülni a többiek közé, beszélgetni egy kicsit még.
Amikor elküldték őket, nem lassan, egyenként, hanem egyben az egész brigádot, senkit nem ért váratlanul az ügy. Tudták, mire számíthatnak. Neki már megvolt akkor a kis pincehelyiség, benne pár gép, hulladékáron vette őket, ha selejteztek a gyárban. Esténként elbabrált velük, felújítgatta mindet.

Biztonsági ajtókat készített, rácsokat ajtókra – ablakokra. Kerítést, levelesládákat, több százat. Jól élt. Kilencvennégyben megözvegyült. Kilencvennyolcban lehúzta a rolót. Nem kellett biztonsági ajtó, se rács, se kerítés. Elszegényedett mindenki. Nem fizette tovább a kis pincehelyiség után a bérleti díjat, a gépeket eladogatta. Hulladékáron.

Kicsit szédül, egyre erősebb nyomást érez a gyomra tájékán. Nem szokott ő ennyit enni, inni pláne nem. Mennyit is? – morfondíroz magában, három, nem is, inkább négy sör az ebédhez, aztán a konyak, meg az a rozsdamaró, ott a régi Lépcsős helyén, abban a fura nevű… Hogy is? Korzika pub – maga sem érti, miért lesz egyszerre nagyon dühös. Jobban vigyázhatott volna. Minek felhánytorgatni régi dolgokat?
Kis tér mellett sétál, nézi a padokat, érzi, le kell ülni itt, csak egy kis időre, csak amíg elszív egy cigarettát. És amíg visszagondol… Mire? Hogy alig volt munkája, a pénze elfogyott, előbb a kocsit adta el, aztán a kisebb-nagyobb értékeit. Most, amikor a végére jutott a lehetőségeinek, a lakást. Holnap költözik a Gizella úti két szobából Kőbányára. Mellékutca, földszint, udvari lakás, szoba, konyha, kamrából alakított fürdőszoba, zuhanytálcával, vécével. Mosdó nincs, nem fért el sehol. Jó környékről, jó lakásból… Mindegy. Maradt valamennyi pénze, kihúzza egy ideig – ha nem ebédel túl sűrűn a brigáddal…

A lépcsőn alig bír felbotorkálni, nehezére esik a járás. Megáll az ajtóban, végignéz az előszobán. Üres a konyha, a belső szoba, csomagok, dobozok, összetolt bútorok mindenhol. Hogy tud egy lakás ennyire kihűlni?
Székek, asztal fotel, szekrény, kanapé és ágy – szinte ez minden, ami megmaradt. Hetvenhat négyzetmétert nem lehet harminchatba zsúfolni. A többi bútortól megszabadult, elajándékozta, eladta. Elfintorodik. Megy Kőbányára – az édes otthon visszavár! Kínjában elröhögi magát. Lám, a rejtett összefüggések: Deák Bill, meg Kőbánya.
Nem bír talpon maradni, le kell dőlnie kicsit. Trikóra, alsónadrágra vetkőzik, a zoknit sem húzza le, minek? Arra a fél órára? Díszpárnát rak a feje alá, morogva feltápászkodik, plédet húz elő, fázósan belecsavarja magát.

Bambán ül a kanapé szélén a kora reggeli szürke homályban. Valaki kopogtat a szoba nyitott ajtaján: Jó reggelt! Innen költöznek?

A kisteherautó nehezen tolat be az U alakú ház udvarára.
Kiszáll, ajtót nyit. A rakodók főnöke benéz – Ez lesz az? – kérdezi és ért mindent. Az arca elborul, a szeme elsötétül. Csúnyán ordít a két segítőjével, amikor egyikük megbotlik a hepehupás udvaron:
– Nézz a lábad alá, a kurva istenit a szemednek! Szekrényt visztek, nem cementes zsákot!

 

 

* Lev Tolsztoj Anna Karenina című regényének kezdő mondata:
„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz,
minden boldogtalan család a maga módján az.”

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://tarcankinalom.blog.hu/api/trackback/id/tr378692116

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gertrud53 2018.09.24. 23:28:55

Két év telt el és most megírhatnád a végsőt, a kilakolzatást...