Tárcán kínálom

Felelős szerkesztő: M. Szlávik Tünde Társszerkesztő: Standovár Ágota Tárcáink célja nem csak az olvasó szórakoztatása, személyes jellegű műfaj. Az ilyen írásokat egy régi-vágású újságban a lap alján hozták, desszertként a vonal feletti nehezen emészthető cikkekhez. Az itt közölt darabokhoz tehát képzeljen hozzá az olvasó egy színvonalas sajtóterméket alapos elemzésekkel, tényfeltáró, leleplező riportokkal. Vagy ne... ******************************Kattintson a Címkék után a szerző nevére és olvasson a blogban korábban megjelent műveiből!

Címkék

andré ilona-ibolya (5) antal anikó (16) arany piroska (5) balku lászló (9) balogh adrienn (1) balogh géza (24) baracsi endre (1) béke zsanett (1) bódi katalin (20) boldogh dezső (1) borbély balázs (1) b tóth klári (21) csabai lászló (10) csengődi péter (44) cserbakőy levente (8) csupor béla (2) czimbula novák ibolya (3) dávid józsef (4) deák-takács szilvia (3) debreczeny györgy (7) dinók zoltán (9) dunai andrea (2) ésik sándor (54) farkas józsef (1) farkas molnár péter (16) fehér noémi (1) filip tamás (1) fülöp gábor (4) gaálné lőrinczi éva (3) galambos lajos (1) gáspár ferenc (1) habony gábor (6) hajdú erika (5) hajdu sára (1) hargitai ildikó (4) hornyik anna (1) huba ildikó (2) illés zoltán (12) janáky marianna (2) jónás ágnes (1) juhász zsuzsanna (3) k. rados marcella (2) kácsor zsolt (6) kántor zsolt (15) karádi márton (1) karádi zsolt (5) kecskeméti zsuzsa (8) kiser edina (13) kiss gréta henriett (1) kiss péter (1) kis mezei katalin (2) koch zsófia (1) kovács kinga (1) kováts judit (3) köves istván (1) kulcsár (1) kulcsár attila (62) ladányi fedák enikő (1) lajtos nóra (5) lampl zsuzsanna (7) láng judit (1) m. szlávik tünde (10) margittai h. ágnes (8) merényi krisztián (1) mirtse zsuzsa (5) molnár péter (29) mórotz krisztina (4) nagy (1) nagy farkas dudás erika (13) nagy istván attila (1) nagy norbert (1) nagy zsuka (5) nyolcas józsef (1) oláh andrás (3) onderó szilárd (1) onder csaba (1) orbók ildikó (2) ozsváth sándor (38) pataki zsuzsanna (1) pénzes ottó (1) péter béla (13) petrozsényi nagy pál (26) piró m. péter (1) piro m. péter (8) rácz lilian (2) rácz tibor (1) radnó györgy (13) réti jános (14) rimóczi lászló (14) rusai márta (1) ruszó marietta (1) seres ernő (3) simon adri (3) somorčík sz. rozália (27) sonkoly istván (1) standovár ágota (14) szakonyi gabriella (1) szalóki emese (1) szeifert natália (3) székely-nagy gábor (1) széll zsófia (2) szép szilvia (3) szilágyi erzsébet (2) szilágyi rohini (1) szőke imre (5) szombati gréta (4) szondi erika (2) szuhár csilla (1) t. ágoston lászló (1) tamás tímea (2) tornyi ferenc (10) turányi tamás (21) vajdics krisztina (5) váradi andrás (3) vaskó ilona (29) venyige sándor (3) veres roland (2) zajácz d zoltán (4) zápor györgy (9) zilahy tamás (5) zoltay lívia (1) attila (1) zsuka (1) Címkefelhő

Tárcáink kedvelői a nagyvilágban

Friss topikok

  • Gertrud53: Merész és pontos, nagyon ott van minden szó. (2018.09.24. 23:50) Boston – Massachusetts
  • Gertrud53: A végén ott a jellegzetes csavar, amit szeretek az írásaidban. (2018.09.24. 23:43) Jelenet
  • Gertrud53: (2018.09.24. 23:38) Temető, templomkert
  • Gertrud53: Szeretem a várost, ugyan nem ezt az arcat, de szeretem... (2018.09.24. 23:32) Csikágótól Kispestig
  • Gertrud53: Két év telt el és most megírhatnád a végsőt, a kilakolzatást... (2018.09.24. 23:28) A lakatos ebédje

Linkblog

Most olvassák

Életkép, vázlat, rajz, csevej... Ésik Sándor blogja

2015.08.21. 15:46 Ésik

Temető, templomkert

Címkék: farkas molnár péter

Írta: Farkas Molnár Péter

 

„Mi lett a sok nóta vége?
Kivitték a temetőbe…”

 

Apró falu felé tartottunk a Bakonyban, a nevére már nem emlékszem. Arra igen, hogy feltámadt a szél, úgy, ahogyan csak a Bakonyban tud. Eleinte nem zavart különösebben, ebéd után tetemes mennyiségű, tájjellegű veresbort fogyasztottunk. Kívánta a parázs felett, nyárson pirított szalonna.

Egy idő után azonban az a bizonyos szél kezdett orkán-szerű méreteket ölteni. Rázta, csavarta a fákat az út mentén, a port félelmetes erővel vágta a szemünkbe. Néha pár pillanatra elcsendesedett, de csak azért, hogy utána ködkürtre hajazó bőgéssel csapjon le ismét.

Ez már nem volt tréfa, nem is vettük annak. Az ég először sötétszürkére majd tinta-kékre váltott. Megálltunk, mérlegeltünk. A térkép szerint az úti célul kitűzött faluig még hat kilométert kellett megtennünk. Próbáltuk kitalálni, a várható zivatar lesz-e annyi belátással, hogy kivárja, amíg fedél alá kerülünk.

Fiatalok voltunk, meggondolatlanok, meg aztán fűtött bennünket a bor is. Nekieredtünk az útnak, szedtük a lábunkat, ahogy bírtuk. Egyiptomi sötétségbe burkolózott a táj, kezdődött a vihar tüzérségi előkészítése, villámlott is, mennydörgött is. Barátom a bajban, kifulladva megálljt intett. Előkereste hátizsákjából az üveget, pontosabban szólva AZ üveget. Kedves kis félliteres butykos volt, zöld címkéjén erdőben, fák alatt álló bölény. A korosabbak még emlékezhetnek rá, meg a feliratára: Zubrovka. Az ital is kellemes, sárgás-zöld színben játszott, benne a névadó bölényfűből egy vékony szál. Kupak le, egy-egy hosszú korty, kupak vissza, és gyerünk tovább.

– El ne tedd! – mutattam az üvegre. Barátom válaszra se méltatta a sértő feltételezést. Mentünk, hegynek fel, ő vígan lóbálta kezében a bátorság kincsestárát, de kellő óvatossággal, mert ha a ház oldala kidől, az újra építhető, viszont ha a vodkás üveg eltörik… Rágondolni is rossz!

Egyszer csak elfogytak az utat szegélyező fák, felértünk a dombtetőre. Lepillantva láthattuk: az út, hosszú jobbkanyarral fut a hőn áhított falu felé, amelynek házait is, tornyát is sejtettük a sötétben. Ám ha letérünk a műútról jobbra, a kínálkozó csapást követve, majd nyílegyenesen átvágunk a közöttünk és a falu szélső épületei között elterülő szántón, nyerünk legalább két kilométert és húsz percet. Alaposan meghánytuk vetettük helyzetünket a vodkás üveggel, aztán a kapatosak merészségével lódultunk neki a kínálkozó ösvénynek. Közben dolgozni kezdett bennünk a bor-vodka kombó, tehát dalzani kezdtünk, amint azt fentebb, írásom elején jeleztem.

Teli torokból zengtük a dalt, miszerint: Nótás kedvű volt az apám…

Téglakerítés állta utunkat, az idő lepusztította róla a vakolatot, vörös tömörségében ijesztően magasodott előttünk. Nem lévén időnk kis- avagy nagykapu keresésére, barátom kijelentette:

– Ajjaj! Mászás van!

Az üveget féltő szeretettel helyezte biztonságba, és mivel kettőnk közül ő volt a testesebb, bakot tartottam, így segítve fellendülni a kerítés tetejére. Magam is nekifutottam, és nagy dobbantással kapaszkodtam fel a falra.

Három éve jártuk mi ketten az országot nyaranta, leginkább autó- és egyéb stoppal. Megesett, hogy utunk gyümölcsös mellett vezetett, és bár, ha kérünk, biztosan kapunk is az aktuális gyümölcsből, ám a görbe úton szerzett holmi mindig becsesebb. Ennek egyenes következményeként előfordult, hogy a gyümölcsös tulajdonosa megkergetett bennünket. Ilyen helyzetekből származott, a már említett kerítésmászó rutin.

Lehuppantunk a fal túloldalán. Körülnéztünk, hová vetett a jó sors. Nos, a községi temetőt sikerült lendületes rohammal bevennünk.

Ekkor kezdett ömleni az eső, ahogy mondani szokták: mintha dézsából… A könnyű nyári ing és farmer pillanatok alatt csatakossá ázott rajtunk, hajunkról a szemünkbe folyt a víz. Nem volt idő a tétovázásra, rohantunk a sírok közt a távolabb álló hangulatos épület felé. Ez volt a minden temető szerves részét képező ravatalozó.

Ajtaját nyitva találtuk, bementünk. Az amúgy sem nagy ablakokon alig szűrődött be fény, inkább csak valami halvány, a hely szelleméhez illő, misztikus derengés. Annyit azért láttunk, hogy nem vagyunk egyedül. Sötétnél is sötétebb alak feküdt a ravatalon. Gyorsan és hang nélkül faroltunk ki a helyiségből.

Az épület teteje, talán fél méterrel nyúlott túl a falakon, ez elegendő védelmet nyújthatott volna, ha nem fúj az az átkozott szél. De fújt! Az eső, leginkább vízszintesen szakadt, egyenesen az arcunkba.

Fázni kezdtünk, aztán vacogtunk, remegtünk a viharban. Rágyújtani képtelenség lett volna, maradt hát a vodka. Illetve épp, hogy nem maradt. Az üres üveg pedig nem melegít, sőt, vigasztalanabb látvány kevés akad.

Végül megkönyörültek rajtunk az égiek. Lassanként csendesedett az özönvíz, szemerkélő, apró szemű hideglelésnek adva át a helyét. A felhők sötétvörösre színeződtek a lemenő naptól, a levegő hol langyossá, hol metszően hideggé vált gyors egymásutánban. A szél pedig egyre rázta az épületet környező tujákat és más növényeket. A sírok, sírkövek leírhatatlanul sivár látványt nyújtottak. Volt az egésznek valami misztikus, földöntúli hangulata, a nyári kora-estében. Hol volt már a nótás kedv… Hallgattunk, összeszorított foggal, reszketve a hidegtől, esővíztől csepegve., tócsában állva.

Lassan sötétedett. Mi pedig azt fontolgattuk magunkban, hogy ideje lenne az indulásnak. Óvatosan mozgattuk meg dermedt tagjainkat, cigarettát kerestünk, amit nem áztatott szét a vihar, meg gyufát, ami képes meggyulladni. Tétován, az élmény hatása alatt szöszöltünk, húzva az időt.

Ekkor egy borzas hajú, borostás arc jelent meg az egyik ablakban. Szemei szinte sütöttek a homályban.

– Elállt mán végre, urak?

Veres bor ide, vodka oda, a megdermedt lélek hatalmas sikollyal robbant elő belőlünk. Felkaptuk zsákjainkat és rohantunk a sírokat kerülgetve.

Jó órával később, a helyi kocsma melegében aztán odalépett hozzánk a feltámadt halott.

– Ne haragugyanak mán, hogy úgy magukra ijesztettem. Behúzódtam a vihar elől és elnyomott az álom a ravatalon.

Két nappal később, a párás, hegyvidéki hajnalban, egy helybéli matróna felháborodott rikácsolására ébredtünk Farkasgyepün.

Éjjel, vak sötétben érkezve, a templomkertben sikerült felverni a sátrunkat.

 

 

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://tarcankinalom.blog.hu/api/trackback/id/tr837706552

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.