Írta: Balogh Adrienn
Egyenesen mozgott, jobb kezében súlyos csomagot tartott. Néha megcserélte a ballal. Tudta, hogy fontos. A táska zöld színű volt, benne egy lapos monitor képernyővel előre dőlt a tasak oldalának. Kopottas, régi, sárgás színű. Panasonic.
Magát kihúzva igyekezett előre. Felemelte a fejét, órájára pillantott. Nyolc óra. Pontosan nyolc. Egyenes gerinccel sétált, két vállát felemelte, hátra húzta, csípőjét hátratolta, ahogy kell. Köldöke mentén érezte a feszülést. A monitor nehéznek bizonyult. De ő sietett, tudta, hogy fontos. Megnézték. Végig. Előbb az arcát, majd minden mást. Volt, aki csak sebtében, de volt, aki látványosan. Mit hisz ilyenkor az ember? Valószínűleg ő egy bombázó, telt keblekkel, lapos hassal, gyönyörű lábakkal. Hisz azért bámulnák, mi másért? Vagy talán egy valódi lúzer, ötvenéves, szakadt kabátban, görbe lábakkal, pattanásos arccal. Az embert két dologért mustrálják az utcán: vagy kiteszi a portékát vagy egy istenverte vadbarom.
De ő mégsem. Fehér dzsekit viselt, kék nadrágot, csíkos pulcsit. Nem látszott sem a melle, sem a hasa, nem volt sem vékony, sem kövér. Mégis, aki szembejött vele, végigmérte. Nem csak férfiak, nők is. A szemükbe mert nézni. Tudta állni a pillantásukat. Büszkén.
A kisugárzás a nyitja a dolognak. Csak bele kell gondolni. Mindenki előredobja vállait, lefelé, görbén. Lehúzza őket az élet, egészen a padlóig. Nem mosolyognak. Lehajtják az arcukat, szomorúak. Vagy ha nem így, akkor össze-vissza kapkodják a fejüket, ki az, aki észrevenné őket. Meg akarnak felelni, visszaigazolásokat várnak, de nem történik semmi. A lány viszont mosolygott, ha nem is fülig érő szájjal, elég volt ez a belső mosoly ahhoz, hogy észrevegyék. Pedig nem tett semmit. Csupán cipelte azt a rohadt monitort. Kitért egy zajos utcára. Nyolc óra múlt két perccel. Nem loholt, de azért felgyorsította lépteit. Tudta, hogy nagyon fontos, hogy most mielőbb hazaérjen. Küldetésszerű. A megbízó már türelmetlen. Sok-sok ember állt a buszmegállóban. Beállt közéjük, letette a földre a nehéz tasakot. Belekukkantott. Sárga monitor, nem túl nagy képernyővel. Közben koncentrált. A szavakra, a belső hangokra. Meg akarta jegyezni, mint egy vákuum, magába szívni. Nem felejtheti el.
Öt perc múlva jön a busz. Csupán öt perc. Sokszor előfordult, hogy leolvasta, átgondolta, érdemes-e várni rá, vagy induljon el gyalog. Tizenöt perc séta. De így, ezzel a nehéz monitorral inkább várt, öt perc az nem sok. Talán hamarabb érkezik majd.
Mögötte két öreg beszélgetett. Hangosan. Érteni ugyan nem lehetett, a szavak csupán csak a – szó szerint – foghíjas ínyekbe ütköztek. Előtte egy dagadt nő állt a dagadt fiával. A feje le akart esni. Ostobaság sugallt róla. Egy fiú sétált arrafelé, könyvvel a kezében, olvasott. Meglepő. Az emberek manapság a telefonjukat bámulják, aztán lefejelnek egy oszlopot. De ő olvasott. Megpróbálta leolvasni a címet. A fiú megállt és elhelyezkedett. A könyv fedőlapja most láttatta magát. A lány próbálta leolvasni a szerzőt, a címet, de aztán már csak az apró betűket látta ismét. Kár.
Újra a menetrendet figyelte. Három perc. Az már igazán nem sok. Bár azért idegeskedett, mert tudta, mennyire fontos most az idő, a feladata. Mormolta a szavakat, de csak fejben. Mint egy láthatatlan jegyzetet. Sokszor elfelejtette. Mostanában egyre többször. Ezért nem akarta, hogy megzavarják, mert tudta, mi múlik most ezen. Jó volna, ha lenne nála egy papír egy tollal vagy bármi más. Ha elfelejti, irtó ideges lesz. Ő is és a megbízó is. Fel kéne írnia. De hová?
Van otthon az a határidőnapló. Barna, kötött, vastag. Az évszám kidomborodik rajta. Egy egyszerű, mihaszna határidőnapló. S mit gondolnak? Valamiért mégis megveszik. Az ember szükségét érzi, hogy pénzt költsön rá. Vonzó, de mihaszna. Ő is csak kapta. Kinyitotta párszor, aztán be is csukta. Üresek maradtak a lapok. Aztán mégis írt bele, mert vonzotta. Azt hitte, összefirkálta. Mihaszna határidőnapló. Két perc és jön a busz. Gyülekeztek az emberek. Zömében nyugdíjasok. Körülnézett. A fiú még mindig olvasott mellette, lapozott. A két fogatlan papa még mindig hangosan köpködte a szót. A dagadt nő azóta hízott egy kilót, és feltűnően sok lett a női nyugdíjas. Már most tolakodtak. Egy olyan életért siettek és kapkodtak, ami már rég véget ért. Szomorú.
Mindenki ugyanolyan volt, bár a lány hitte, hogy különlegesek: mindenkiben ott van egy olyan valami, ami másban nincs. Szerette volna elhinni. Nem akart engedni az ostoba sztereotípiáknak, az előítéleteknek. Iszonyatosan nehéz ezeket ignorálni. Tudta jól. De próbálta, s minden egyes nappal javult. Fejlődött.
Egy perc és jön a busz. Izgatott lett. Elképzelte, ahogy a gondolatok egy tartályban várakoznak, ott tartotta őket, mert könnyen elpárolognak. Körülbelül húsz perc múlva már nem kell ettől tartania. Megérkezett a busz. Felkapta a csomagot, benne azzal az irtó nehéz monitorral. Előre engedte az időseket, akik kifulladva versenyeztek a helyekért. Ölni tudnának. Ő nem ült le, miért is tette volna, hiszen csak pár megálló. Öt. Aztán már csak négy. S ő közben fogva tartotta a szavakat. Az összest, mindet, mi olyan gyönyörű. Három megálló. Kettő. Egy. Az idő meg csak haladt, és most félt igazán, hogy kifut belőle. Gyorsan leszállt. A jó öreg Csapó utca. A környék, melyet már jól ismert. A piros-fehér zebra, ahol sokan haltak meg autóbalesetben. Nem látta egyiket sem úgy igazán, pedig láthatta volna. Sajnálta, de végignézte volna. Akarta látni a vért, bármennyire is borzongott tőle. Az arcokat, a rémületet rajtuk, ahogy örökre felöltöznek vörösre és könnyekkel díszítik magukat. A szívük utolsó egészséges dobbanását. Akarta volna látni, érezni, tudni, hogy írjon róla. Mint ahogy minden másról is. Bármiről, amiben megfoghatja azt az egyetlen pillanatot, amit a legtöbben sosem. Elhaladnak mellette. Elfeledkeznek róla.
Előhalászta a kulcsot, bepötyögte a kódot, felment a lifttel. Csak meg ne zavarják. Most igazán fontos, talán most a legfontosabb, hogy ne zökkentsék ki őt ebből az állapotból. Most minden szó abban az elképzelt tartályban lötyög és csak egy pillanat. Kinyílt az ajtó. Ostoba kérdés hangzott el, gúnyosan felelt. Kikötötte a cipőjét. Begörcsölődött. A fene enné meg, miért pont most? Már csak percek kérdése, és ő miért bámulja? Ne bámulja már, mert el fog mindent felejteni.
Kétségbeesés tódult beléje, végre sikerült ledobnia magáról a cipőt, de fel sem mert nézni. De már nem állt ott. Gyorsan az asztal alá tolta a monitort, bekapcsolta a gépet, gyorsan átöltözött. Beszéltek hozzá, a ruhacímkéről. Érezte, ahogy a szavak elúsznak. El fogják hagyni őt, és akkor a megbízó igazán dühös lesz. Leült. Végre már. Azon gondolkozott, miért nincs neki diktafonja. Bár hogy szemlélnék őt akkor? Elővenné a buszon és beszélne, pontosan ezt: „Egyenesen mozgott, jobb kezében súlyos csomagot tartott. Néha megcserélte a ballal. Tudta, hogy fontos. A táska zöld színű volt, benne egy lapos monitor képernyővel előre dőlt a tasak oldalának. Kopottas, régi, sárgás színű. Panasonic.”
Írni kezdett, pontosan ezt. S most már az utolsó sorok vannak hátra. Végül sikerült. A megbízó is örült. Elmosolyodott. Most már minden rendben van. Ahogy eddig is.