Írta: Radnó György
Kuplung szerencsés kutya, mert rövid szőrén nem látszik meg a gondozatlanság, bár már hetek óta az utcákat járja.
Most egy megszokott útvonalon ballag. A fal mellett osonva szaglászik. Az emberek a járdán dolgukra sietnek, mint a robotok, rá sem hederítenek. Nincs idejük egy kóbor ebbel foglalkozni. A következő sarokhoz igyekszik éppen, ahol egy konyha működik, tudja, ott mindig talál valami maradékot.
Útközben arra gondol, milyen nagyszerűen indult az élete. Mikor megszületett, finom konzerveket, halat, csirkét, marhát evett. Mindennap sétáltatta a gazdája, ismerős fákat szagolhatott végig a parkban. Amikor az unokák látogatóba jöttek, a gyerekek szinte elkényeztették. A Burkus nevet ragasztották rá, és igazi kényelmes, királyi életet élt.
Sokat ugrándozott önfeledten, fajátékaira még ma is jól emlékszik. Amikor gazdája leesett a lábáról, és többé már nem volt, aki sétálni vigye, az ágy mellett őrizte a beteget. Már nem tudhatta meg, mi lett vele, mert egy alkalommal a gazda fia elvitte egy menhelyre. Itt is rendesen kapott enni, játszott társaival, sok látogatóval kacérkodott.
Ám ez sem tartott sokáig. Fekete ruhások jöttek, akiknek nem tetszett a hely, és szétvertek mindent. Akkor indult útnak először a világba, menekült a dühös emberek elől. Kóbor eb lett belőle.
Furcsa nevét legutolsó gazdájától kapta, három évet töltött egy autósiskolában. Jó dolga volt, egymást követték a finomabbnál finomabb ételek, amelyeket az iskola oktatói adtak neki. Mivel mindenki más időpontban érkezett a telephelyre, ezért senki nem tudta, hogy ő evett-e már valamit. Aztán eltűntek az autók, az emberek, a gazda. Az iskola bezárt. Egyik napról a másikra üres lett a telephely, és ő egyedül vakkantgatott egész álló nap, mire végre valaki rányitott, és hozott valami harapnivalót. Amikor az egyik napon estig sem jött senki, akkor kiszökött egy laza kerítésdrót alatt. A telepen vackot és új nevet is kapott, most megint utcára került.
Még emlékszik, hogy régen fanyalogva fordult el a nyers hústól, inkább addig éhezett, amíg nem talált egy jóakarót, aki szendviccsel, főtt maradékkal kápráztatta el.
Ma már a lenyúzott bőrt sem veti meg. Piszkos papírokon alszik, és megosztja helyét a bogarakkal, legyekkel és patkányokkal.
Most befordul a sarkon egy zsákutca felé, megáll, körülnéz. Érzi, hogy itt csapdába is eshet, de elég szélesnek találja az utcát, hát bátran besétál. Magabiztosan, nem először jár itt. Ezúttal süteménymaradékokat és főtt tésztát is talál. A tésztán pikáns utóízt érez, amire a régi gazdája mindig azt mondta:
− Ez már megsavanyodott, ezt nem eheti meg az én kutyám! − azzal ezt az ételt leszűrte, és zacskóban a kukába tette.
Most ez is fenséges étel volt, és közben az sem zavarta, hogy a sarkon három ember sétál be. A csapóajtón kirángatják hosszú fehér köpenyénél fogva a szakácsot.
− Ember, átgondoltad, amit kértünk? − szólt egy magas, kopasz, feszülő pólós férfi a kicsi, törékeny szakácshoz.
− Ez a konyha mindig a családunké volt, régen itt áll, és még senkit nem zavart ez a szag! − mondta reszketve a zsíros köpenyes, alacsony emberke, és alig fejezte be a halk mondanivalóját, egy nagy pofon repítette a fal mellett sorba rendezett zsákok mellé.
− Nem érted, hogy büdös vagy? − kiáltotta utána egy másik férfi, aki jóval kisebb volt a többieknél, de a széles vállak mellett magabiztosnak tűnt, ami a társak erőfölényének is köszönhető.
− Takarodj innen, nem érted? Te vagy a büdös, nem a konyhád! - üvöltötte felsőbbrendű hangsúllyal egy harmadik, azzal odalépett, és a zsebéből előkapott késsel lesújtott a még földön fekvő reszkető konyhásra. Majd újra és újra! Hátralépett, és csak ennyit mondott:
− Büdös kutya! Most már érted? − azzal a három férfi komótosan kisétált a zsákutcából, és eltűnt a sarkon.
Kuplung, a tapasztalt, sokat megélt eb tudja, hogy holnap másik hely után kell néznie, mert itt többé nem talál maradékot.
