Írta: Antal Anikό
Egy όlomnehéz éjszakán, a nagyváros tompa zajában magányosan vándorolt Szerencsefia. A végtelen utcákon senki sem járt, csak a szél fütyülte az ősz melόdiáját, hόna alá kapva, céltalan tova sodorva a járdán heverő, esőáztatta újságpapírokat. Szerencsefia fázva húzta össze sötét szövetkabátját mellkasán. Kezeit zsebébe mélyesztve, remegő ujjakkal kutatott utolsό fillérjei után. Az utcai lámpa halványarany fényében számolgatta maradék pénzérmeit, miközben orrába finom kávé és frissen sült péksütemény illata szállt. Üres tenyerét bámulva végül keserűen nyugtázta, hogy ma sem lesz kávé. Sem péksütemény. Tehetetlen dühében ajkába harapott, mert tudta, hogy ma sem lesz tej és tojás sem. Nem lesz életteli, szerelmes reggeli, és talán ebéd sem. Csak az üres bűntudat.
Léptei visszhangzottak a nyirkos utcákon. Gyalogolt. Dacbόl. Dühből. Önmagát ostorozό haragbόl. Igen, valahogy így büntette magát. Órákig tartό gyaloglással, míg a szél megállás nélkül duruzsolta fülébe a mea culpát. Félúton járt, mikor a hídhoz ért. Magányos csillagok játszottak a hűvös hullámokon. Reménycsillagok. Sorsvezérlők. Szerencsehozόk. Hosszú percekig, csendben meredt a vízen tükröződő groteszk képre, majd undorodva szembe köpte. Önmagát. Mert ezen az éjjelen is újra megjelent a titkos szerető, a démoni kéjhölgy: Fortuna. Egész éjjel táncoltak. Végzetes tangόt. Majd játszottak. Rulettet. Életrulettet. De az utolsό zseton után Fortuna ma éjszaka is csak megvető pillantással vonult tovább, hogy hosszú szipkájából nagyokat szippantva más, fals álmokat álmodό halandόnak fújjon keserű, szürke füstkarikát.
***
Ólomnehéz az éj és még nehezebb a hajnal. Halkan fordul a kulcs a zárban. Szerencsefia lábujjhegyen lép be az előszobába. Az asztalon még ég a kislámpa. Szerencsefia csendben leveti kabátját. Bemegy a hervadtrόzsa illatú nappaliba. A hűvös parkettán könyvek hevernek. A máskor a kis tölgyfa asztalt borítό damasztterítő árván fehérlik a sarokban. Törött poharak üvegszilánkjai csillannak meg rajta. Szerencsefia maga előtt látja őt. A nőt, aki egész éjjel várt rá. A hálόszoba ajtaja zárva. Félve teszi remegő kezét a kilincsre. A szobában ruhák. Mindenhol. De a legtöbbjük bőröndben.
Az ablak mellett, az ágyon szendereg az Élet. Fekete haja selymesen omlik szét az égkék párnákon. Hόfehér testét melegen όvja a levendula illatú dunyha. Alszik. Álmodik. Kávéról és péksüteményről. Szerelmes reggeliről. Lepkekönnyű nevetésről.
Szerencsefia csendben nézi Életet. Kezével érintené a finoman ívelt, liliomfehér arcot, de csak tekintetével simítja az éjfekete pillangó szempillákat, a halvány rόzsaszirom ajkakat. Leül az ágy szélére. Bűnvallásba kezd. Újra és újra ezen a hajnalon is. Századjára.