(Legendáriom, VII. fejezet)
Zsebében kövek voltak. Leült a partra észrevétlen, s hallgatta a morajlást, ami a hullámok és a nádas párbajából kerekedett. Félve húzta össze térdeit. Félt a víztől, úszni sem tudott, mégis valami ide vonszolta.
A partról nézte a halak ezüst cikázását, hogyan bújtatja őket a hínár. Nem értette, miért félnek a parttól, a széltől, vajon miért csak a nedves tó a világ nekik. Taszító és hideg volt itt minden, hát el akart menni, de mikor felállt volna, a lába megcsúszott, s a hínárok örvénylő karjai a mélybe rántották rettegő testét.
Elmerült egy pillanatra. Szörnyű volt lenn, szörnyen mély, a felszín alatt még sűrűbb az éj, és nincsen csend, csak az üresség súlya nyomta tüdejét, s tartotta fogva. Nagy nehezen partra mászott, s ázott ruháját tapogatva észrevette, a kövek a zsebében ott voltak még.
Egyszer még – maga sem tudta, miért – föléhajolt a víznek, ám döbbenten látta meg tükörképét. Ismeretlen arc nézett vissza a tóból. Dühbe gurult, markolt egy követ, s mikor egy újabb hullám felcsapott, megdobta vele, de az mélyen elmerült. Újabb köveket hajított felé. Mind fájón csobbanva veszett alá hullámköröket rajzolva a tükörre, mintha csak gúnyosan nevetnének rajta.
Üvöltött a keserűségtől, zokogott a fájdalomtól, de megfogadta, bosszút áll majd, mihelyst az idő elérkezik rá.
Pár év múlva vissza is tért, s midőn látta, a tó még mindig zavaros vízzel ostromol, támad minden hívatlan vendéget, megállt a parton, s parancsot kiáltott. Soha nem látott porvihar támadt, a szél az izzó homokot fújta, terelgette a gonosz mederbe, lepje csak el, árassza el, nyelje el a tavat magába. A hullámok lassan megnehezedve haltak el sorra. A tó elpusztult. Felszínén a megkötött sárra a szél lassacskán homokot hordott.
Állt a tópart hűlt helyén és diadalmas mosollyal nézett szét. Birtokba akarta venni hát a helyet, mit győzelmesen hódítva szerzett, mit rombolva épített magának – ám a tó nem felejtett.
Szűz földet érintett ekkor a lába, ám újabb lépések helyett hirtelen elszörnyedve látta: egy kéz a tónak halott testéből kinyúlt, megragadta, a mélybe húzta, rászállt a sötét, az ölelő csend, s csak kövei nyomták a testét ott lent.
