Írta: Petrozsényi Nagy Pál
Kopogtattak.
– Tessék! – kapta fel a fejét a hírneves főszerkesztő, éppen kávézott, s ilyenkor nem szerette, ha zavarják.
Fáradt tekintetű ember lépett a szobába.
– Elnézést a zavarásért. A főszerkesztő elvtársat keresem.
– Parancsoljon, én vagyok.
– Bárány – mutatkozott be sután a váratlan látogató. – Bárány Béla, kérem tisztelettel.
– Harsányi. Milyen ügyben keres?
– Hogy milyen ügyben? Hát… izé… hogy is mondjam…?
– Röviden – nyomta szét cigarettáját Harsányi. – In medias res.
– Hogy tetszett mondani?
– Térjen a lényegre, kedves…
– Bárány, kérem tisztelettel. De ha zavarok…
– Csak mondja bátran! – erőltetett arcára némi mosolyfélét. – Mi mindenkit meghallgatunk. Szeretne panaszt tenni?
– Isten őrizz, én csak egy... novellát hoztam – kurkászott elő a férfi egy gyűrött kéziratot.
Hiába, a szerkesztőségi munkának is vannak árnyoldalai! Egyszer torzonborz alak robbant a szerkesztőségbe, összevissza gesztikulált, és felemelt ököllel követelte, írjanak azonnal részletes tájékoztatást korszakalkotó találmányáról, amely bármely sörényes lényt tizenöt másodperc alatt örökre megkopaszthat. Ahogy elnézi, ez a Bárány sem éppen bárány, bár eddig csak bégetett inkább. De ki tudja, hogy a hamu alatt mi minden pislákol még.
– Tegye le, majd elolvassuk.
– Köszönöm – rebegte Bárány hálálkodva, zavartan állt egyik lábáról a másikra, aztán valahogy mégis bátorságra kapott.
– De nem lehetne most, kérem tisztelettel?
– Sajnálom – emelkedett fel Harsányi. – Keressen meg úgy egy hét múlva.
Bárány elborultan nyúlt a zsebébe, mire a főszerkesztő sietve megkérdezte:
–Rövid?
– Tíz oldal.
– No, nézzük! – rogyott vissza gyanakvóan.
De semmi sem történt. A férfi továbbra is félszeg és előzékeny maradt, csupán a zsebkendőjét rántotta elő.
– Foglaljon helyet, kérem!
Bárány megkönnyebbülten foglalt helyet.
– Tetszett? – óvakodott elő a kérdéssel, miután a főszerkesztő végignyargalt a novellán.
– Maga erdélyi?
– Miből tetszik gondolni? – lepődött meg a férfi.
– Egyszerű: aki ilyen… hm… stílusban fogalmaz, az csak erdélyi lehet. Disszidált?
– Igen.
– Miért?
– Mert… Nem tudom, meg tetszik-e érteni, de én nem szeretek, és nem is tudok tapsolni.
– Ismeri a magyar himnuszt?
– Egy picit.
– És a románt?
– Elénekeljem?
– Köszönöm, majd alkalomadtán. Háza, autója volt-e?
– Csak reumám, de az most is megvan.
– Mestersége?
– Suszter.
– Párttag?
– Voltam, amíg egy mondat ki nem csúszott a számon.
– Nevezetesen?
– Éhes vagyok.
– Aha! Utána?
– Kizártak.
– Értem. Aztán mondja, miről szoktak beszélni egy-egy pártgyűlésen? Például maga, még mielőtt kizárták volna? – csóválta meg a fejét a főszerkesztő.
– Megköszöntem szeretett főtitkárunk értékes tanácsait, melynek révén soha nem látott fejlődésnek indult a cipőfelsőrész-készítő ipar, továbbá pártunk és kormányunk áldozatkész fáradozását, amiért a fény századába vezetnek, és új házakat, agráripari központokat építenek nekünk. Végül megfogadtam, hogy igyekszem méltó lenni a bizalomra, ezért a jövőben még jobb, selejtmentesebb cipőket készítek.
– Brávó! – tapsolt a főszerkesztő. – El tudom képzelni, hogyan beszélne akkor, ha még tapsolni is tudna. Ha így folytatja, nálunk akár miniszter is lehet.
– Viccelni tetszik?
– Ahogy vesszük – mormogta sötéten. – Én mindenesetre sikert és kellemes beilleszkedést kívánok. Vegyen magának kocsit, és csináljon néhány gyereket.
– Nagyon szívesen – élénkült meg a derék cipészmester. – Tej van, gyereksegély jár. Csak a menyecske hiányzik – kacsintott hamiskásan.
– Hát csak igyekezzék, igyekezzék! Ami a novelláját illeti, egyelőre elég csiszolatlan, stílusa dagályos és itt-ott magyartalan, szereplői vértelenek, s a mondanivaló is hiányzik – fejtegette Harsányi tárgyilagosan. – A maga helyében előbb a nyelvtant tanulgatnám, hozzá helyesírást, aztán stilisztikát. Másrészt próbáljon jobban feloldódni. Azonosuljon a hőseivel, de függetlenítse is magát tőlük, különben sosem tud különbséget tenni aközt, amit ír, és aközt, amit csak gondol. Ez az első írása?
– Legalább a tizedik – szontyolodott el az erdélyi. – De még egyetlen sort sem közöltek – vallotta be őszintén. – Pedig milyen kínnal, verejtékkel írtam, minden szót megrágtam, kérem tisztelettel. Hasztalan, hol a szavakat kevertem össze, hol a gondolatok sántítottak.
– Mégis írt.
– Írtam.
– De hát miért, ha csakugyan annyi kínba, fejtörésbe került? Kényszerítették? Miért nem olvasott, ült be egy moziba inkább? Vagy ilyesmik nem érdeklik?
– Dehogynem.
– Különös – töprengett el a főszerkesztő. – Tulajdonképpen miről írt?
– Hogy egyszer Erdélyben is tanítsák a magyar himnuszt – húzta ki magát a görnyedt cipészmester –, s ne kelljen többé tapsolni, ha lélegzeni akarok.
– Nocsak ! – nézett nagyot a hírneves főszerkesztő. – Nem is olyan buta ez a jámbor suszter. Azt hiszem, kezdem pedzeni, miért kérődzött maga minden mondat után – jelentette ki fokozódó respektussal. – Remélem, nálunk nem lesznek problémái.
– Remélem – gyúlt ki az erdélyi arca. – Az biztos, hogy eddig csak jót tapasztaltam, sőt… Mintha az idő is szebb lenne, itt kevesebb a felhő, több a világosság.
– Nálunk.
– Bizony, mert ha a nap nem süt, ott a villany, ugye, nem úgy, mint odaát a „fény országában.” A lakosság békés, sorba sem áll senki, mert mindent megkap a hústól a képmagnóig.
– Nálunk.
– Igaz, hogy drágán, de hát dolgozni kell, s akkor lesz hús is, kérem tisztelettel. Nézze ezt az öltönyt! – mutatott komoran kopott ruhájára. – Tíz éve nyüvöm, de esküszöm, nem sokáig. Legközelebb frakkban és Ladán jelentkezem maguknál.
– Ámen. Ezek szerint feladja, mármint az irodalmat, s a stilisztika helyett most élni tanul.
– Szó sincs róla – válaszolta szinte sértődötten. – Az irodalom nekem mindig szívügyem volt. Egyetemem ugyan nincs, egyet-mást azért megtanultam. A kaptafánál. De ami késik, nem múlik. Egyszer az irodalmat is megtanulom – fogadkozott ünnepélyesen –, és írok egy könyvet a magyar valóságról.
– Máris? – hökkent meg a hírneves főszerkesztő. – Tulajdonképpen mióta él itt, kedves Bárány mester?
– Két hónapja.
– Gratulálok. Én ötven éve ízlelgetem, mégis analfabéta vagyok hozzá.
Teltek a napok. Elmúlt a nyár, az ősz anélkül, hogy Bárány jelentkezett volna. Már jól benne jártak a télben, amikor a főszerkesztő egy részegbe botlott.
– Hülye!
– Bo… bocsánat! – dadogta a toprongyos férfi.
– Bárány úr! – rezzent össze Harsányi az ismerős hangra. – Nem ismer meg?
– Nem, de ha fizet egy fél decit, akkor megismerem.
– Menjünk! – invitálta egy bárba rövid habozás után. – Hogy van? Meséljen! Merre dolgozik most? – bújt ki belőle a kíváncsi publicista.
– Sehol.
– És a Lada? Ha jól emlékszem, azt mondta, legközelebb frakkban és Ladán jelentkezik nálunk.
– Nincs semmiféle Ladám. Az istenit, hát kinek néz maga Csavargó vagyok, most ez a mesterségem, passz – felelte a férfi tompa tekintettel.
A főszerkesztő szívébe szánalom suhant. Szegény tróger! Vajon tényleg nem ismert meg? Egyáltalán mi történt vele, hogy idáig jutott? – találgatta megindultan. Ahogy elnézi, ez nemcsak a kaptafát, a tollat is rég sutba vágta, s vele együtt álmait egy magyar, új világról.
A romániai menekültek ügye nem sokkal ezután napirendre került, egységes politikai programmá vált, melynek értelmében valamennyi disszidens menedékjogot kapott. Megalakult az Erdélyi Szövetség, mindez akkor, amikor maga Magyarország is kátyúba zuhant. A gazdaság pangott, nőtt a munkanélküliség, infláció. Ugyanúgy, mint az erdélyi Kárpátok között is.
Harsányi sajnálkozva gondolt vissza az egykori suszterre, aki előbb egy maga teremtette írói világba, majd hozzájuk menekült. Egy nap ajánlott levelet kapott. Bárány írta. A borítékban maszatos füzet lapult. Új világ – silabizálta a hírneves főszerkesztő.
Hanem a füzet abszolút üres volt.
