Írta: Baracsi Endre
Gyönyörű idő volt, szinte pattogtak a napsugarak a park fáinak hol sárga, hol pirosba hajló levelein, és néha úgy tűztek át a már feslett kabátként lógó megritkult lombozaton, hogy szinte apró sebeket ejtettek a sétáló emberek télre készülő sápadt arcán. Megmagyarázhatatlanul, zavarba ejtően szép idő volt. Vénasszonyok nyara, mondták erre az öregek, de ez már több volt annál. Mintha kötekednének egymással az évszakok, erőt fitogtatva, egymással birokra kelve, kacarászva azon, hogy éppen ki van felül, mint a bohókás kamaszok, akik nem törődve a felnőttek rosszalló tekintetével merik élvezni az önmaguk által még korlátok közé nem szorított világ édes-sós pillanatait. Tele volt élettel a város ezen pici szeglete, s még a padok is, mintha újra lettek volna festve, olyan büszkén hirdették kopott deszkáikat.
Az elegáns úr megállt az egyik ülőalkalmatosság előtt, becsukta a szemeit, és akkorát szippantott a friss levegőből, hogy sovány felsőtestén szinte szétpattanni szándékoztak a gombok. Szinte harapta a sűrű, ízletes levegőt, amely mélyen járta át teste minden apró zugát, kellemes, csiklandós űrt hagyva maga után. Zakóját levetette, ráterítette a pad támlájára, leült, hogy testét átengedje az ősz nyújtotta apró csodának. Most látszott igazán, hogy mennyire fiatal még, talán ha negyven lehetett, de erről igazán csak a szemei árulkodtak, amelyekben ott incselkedett az örök gyermek minden szempillarebbenésben. Újra behunyta szemeit, a nap felé fordította fejét, arca barázdáiba a napsugarak elszántan vetették bele magukat, mint egy ostromra készülő sereg, amely csak a támadást kiadó parancsra várt. A szikrázó nap belülről vörössé varázsolta a lezárt szemhéját, majd színes alakzatok kezdtek életre kelni, amelyek pár pillanat után egymásba fonódva alkottak egy szivárvány masszát. Elmosolyodott. A gyerekkor jutott az eszébe, amely olyan gyorsan elszállt, és mégis milyen könnyen vissza is tud jönni. Felsejlett előtte a szerelem, egy arc, melyet tizenévesen álmában látott, egy illat, melyet szintén akkor érzett. Ohhh, mennyit kereste ezt az álmot az életben, és mennyi lányban, asszonyban vélte megtalálni az évek alatt. Szeretett szeretni, de mégis állandó kutatásban volt, és most nagyon bánta azokat a pillanatokat, amelyek tétovasága miatt váltak köddé.
Megdörzsölte szemeit, hiszen már kicsit kellemetlen volt a szüntelenül támadó napharcosok dárdáinak szurkálása. Sápadt csuklója gyorsan visszabújt a finom ingujj alá, mintha szégyellné a kacagó napsütésben megmutatni magát. Az elegáns úr maga volt a talány. Fiatalsága, és szikár, sápadt-szürke bőre furcsa és esendő kettősséget rejtett magában.
Nehezen szokott vissza a szeme a fényözön után a park nyújtotta élményhez, és csak szépen lassan rajzolódott előtte újra ki az a színes-szagos világ, amelyért érdemesnek tartotta megpihenni. Az avarban verebek pletykáltak egymás szavába vágva, mintha gúnyosan vihorásznának a száradó barna leveleken, amelyek veszett zihált táncuk alatt fel-felkavarodtak, majd újra élettelenül hullottak vissza a porba. Szinte haragudott a csintalan madarakra, akik ilyen fölényesen képesek hirdetni életörömüket, és megbecsteleníteni az élettelent, de ez csak egy múló gondolat volt, amelyet megszakított a verébkolónia mögötti alakok látványa. Nem is értette hirtelen miért nem vette eddig észre a szemben ülő padon lévő hajléktalanokat, akik szorongva ültek egymás mellett. Négyen voltak, ötödik társuk meg a pad mellett térdelt. Szánakozva tekintett az ápolatlan, piszkos ruházatú emberekre, majd zavartan elkapta a tekintetét, nehogy felhívja magára a figyelmüket. Azonban ők ügyet sem vetettek rá. Beszélgettek, hol látványosan gesztikulálva, hol csendesen. Aztán egyikőjük felállt és átadta a helyét a pad mellett kuporgó társának. Szó nélkül, mintha ez lenne világ legtermészetesebb dolga, és ő maga pedig leült a fűbe. Az elegáns úr észre sem vette, és már hosszú percek óta figyelte ezeket az embereket. Újra felállt egyikük és átengedte a helyét, és közben folyamatosan beszélgettek, figyeltek egymásra. Nem tudta levenni a szemét ezekről az emberekről, akik az élet minden nehézsége ellenére tudtak örülni egymásnak, mertek boldogok lenni, és tartoztak valahová. Irigység ömlött szét benne, mint egy keserű gyógyszer, amit legszívesebben kiköpne az ember amint a szájába kerül, de már késő.
Hamar elnyomta magában ezt az érzést, ami azért sem volt nehéz, mert alapvetően szerette az embereket, és gyorsan ezt az öt embert is a barátjának fogadta, és így már büszke is volt rájuk. Kedve lett volna egy kicsit beülni közéjük, de persze nem tette meg.
Fogadott barátai azonban észrevették, hogy figyeli őket, és néhány rosszalló pillantást követően összeszedelőzködtek és továbbálltak. Nézte a harsányan diskuráló alakokat, akik lassan távolodtak tőle, és elgondolkozott azon, hogy vajon miért téveszti meg a tekintete oly gyakran az embertársait. − Apámtól örökölhettem− elmélkedett magában, és felvillant előtte a szigorú atyai tekintet, amely szintén csak arra volt jó, hogy elfedje az érző-vérző lelket.
Nem tudni mennyi idő telhetett el, és egyszer csak azt érezte, hogy fázik. Nyoma sem volt már a napsütésnek. Sűrű felhő vette át a hatalmat a park felett, és az első esőcsepp jegesen robbant szét a homlokán, csontig hatoló fájdalmat okozva a szikár testnek.
− Ideje indulni – de ahogy hátranyújt a zakójáért, sikító szúrás hasított mellkasába. Ernyedten zuhant vissza a pad deszkái közé.
Tudta mi történik, jó ideje készült már erre, hiszen az orvosai megmondták, hogy a szíve nem bírja sokáig, nagyon beteg a ketyegő, s a műtét sem jelentene megoldást. Hónapok óta úgy élt, hogy mindig készen állt: befejezi a földi létet. Készült rá, de felkészülni mégsem sikerült. Kétségbeesetten, riadtan nézett körül, kiáltott, de hangot nem tudott kipréselni a torkán. Nem volt hajlandó engedelmeskedni a szikár, szürke test, amely teljesen elfáradt a hónapok óta folyó harcban. A görcs minden izmát összerántotta, és veríték lepte el homlokát. Küzdött. − Nem lehet, hogy itt, és így legyen vége! – összeszorított fogakkal harcolt a túlerővel, de csak a szemeit becsukni maradt ereje.
Aztán hirtelen elmúlt minden kín, és érzékszerveit elöntötte az a rég vágyott illat. Valószínűtlen melegség öntötte el testét, és szemeit kinyitva megpillantotta maga mellett azt a tizenévesen látott gyönyörű arcot, a szerelmet, amelyet szüntelenül keresett a sok lányban, asszonyban. Most itt ült mellette a padon e csodálatos teremtés, akire mindig vágyott, aki oly gyakran mosolygott rá álmaiban. Most újra láthatta ezt a földöntúlian szép mosolyt, és tudta, hogy többé nem is veszítheti el. Örökre megtalálta.
Az elegáns úr már nem kelt fel többé a padról. A szeme sarkából kigördülő utolsó könnycsepp észrevétlenül keveredett el az arcát szomorúan barázdáló hűvös esőcseppekkel.
