Írta: Turányi Tamás
(Komáromi Andreának ajánlom szeretettel)
Egy félig sem fújt gumimatracon fekszem, a Dédi Házában. Ez itt a Dagoba-rendszer, Magyarország, Borsod, Újcsanálos. A Dédi Házát ugyan felújította az Ifjú Pompeius, de a falakból még mindig perceg a Dédi Dala, amit hosszú haldoklása idején egymagában énekelt, és én kihallgattam. Ő akkor egyszerre élte újra a közel kilencven évét, jó szóval sem illett zavarnom, ez az ő dala volt, és az utolsó találkozásunkkor, amikor a száraz ajkai közé öntöttem az alig ujjnyi, vizes fehérbort, mert már csak ezt volt képes befogadni, mosolyogtam rá; jó halál lesz ez (reggelre elbúcsúzott).
Újcsanáloson ritka a jó halál. De minek ásót vágni a fekete televénybe, ami sötétben van, maradjon is ott. Mozdulok, a matrac, mint egy reggae-dobos, szuszogja, hogy egy-kettő-le-ve-gő, a kő alatta kurva hideg, miért is ne, hiszen június vége van, a lábikrám ordíttató görcsben, másnapos nem lehetek, akkor mitől reszketek, de ha már így van, de ha már tudom, hogy csak a műsor folytatódik, az a műsor, ami akkor kezdődött el úgy istenigazában, amikor Kata távollétében döglött macskát találtam hajnalban a lábtörlőn, pár napra rá pedig a szomszéd fiú tíznél több csomót kötött a nyakkendőjére, hogy ha közben a teste meggondolná magát, se tudja kibogozni, de elég szorosan tartotta őt a kilincs, míg csak el nem ment, szóval, ha ennek nincs vége, ennek az adásnak, és most is fogom, ha itt vagyok a faluban, akkor nincs más hátra, szakértőt kell hívnunk. Ülj le oda, Jim. Meséld el újra a halott indiánokat az országúton, hogy szorították a tojáshéj-lelked, s maga is besétálhat nyugodtan, Mr. Сrowley, köpködheti a frissen festett falakra a pentagramjait, gyertek elő, srácok, az alagsorból mind, csapjunk egy bulit, s ha netán a túloldalon ragadnék, sebaj, itt végtelenek az éjszakák, valami a földben nem tud felébredni.
Сsontok zuhognak a mennyezetről, látni kell, mondja egy hang, pislogj gyorsan, csukott szembe nem döf kést ez a…valami, hát pislogok, hogy szinte szelet támaszt, hátam mögött nyög a fuga, másik oldalamra fordulok, akkor meg ott nyög, hanyatt, de úgy recsegve nyílna a járólap alattam, feltérdelek, ott meg nincs levegő, ha hason, akkor olyan súlyom lesz, mint a soha lefeküdni nem merő elefántbikának, tűk, fogak, savak, érdességek mindenütt, hasadni, fogyni, nőni, ölés, ölés, ilyen lehet ölni, véres manók őrködnek, nincs szaga az ördögnek, hörgöm a majdnem viccesen fejembe betörő blekkmetál-csasztuskát, de nem elég hangosan, mert egy mozdulatlan, betonöltönyös hajléktalan hermafrodita tíz centiről visít a fülembe: itt a taxi, menjünk baszni, és nem az, hogy nincs már, ami szétzúzódjon, hanem hogy órák, órák, és nincs vége ----
Az egész úgy kezdődött, hogy lekéstem volna az utolsó vonatot, és nem mertem Miskolcon tölteni az éjszakát. Kellemetlennél is kellemetlenebb, mert bűneimből kifolyólag itt már nem vagyok státuszban, legfeljebb, mint mindig újrakezdő apa, a vonalak meghúzva rég, kő kövön maradjon, hálás voltam tehát ezért a matracért. De valahogy tudtam, hogy ez jön. A sötétség itt nem a fény hiánya, hanem önálló entitás, folyik, csöpög, gyűlik, fülemen be, torkomon ki, aztán hurkokban az összes testnyílásaimon keresztül, vagy hajladozom vele, vagy szétroppant, és akkor reggelre egy kataton múmiát talál, aki majd rám nyit, vagy ellenkezőleg, színes foltok lesznek mindenütt, és lehet számlálni őket, ki kezdte, én, vagy a fal adta a másikat.
Alvás és ébrenlét között számtalan állapot van, éltem már át delíriumot, kimerültségen túli kapaszkodását a sejteknek, vagy a túlizgatott idegrendszer kínzó menetelését, ágybavizelős, csatakos halálfélelmet is, de lehetett különbséget tenni, mi micsoda. Ez most az, mikor megint gyerek vagy, de már bűnös. A bűn egyik fura tulajdonsága, hogy kinyit arra a nem emberi léptékű összhangzatra, túlgyorsított filmre hajazó látványra, amiből aztán a halál egyszer csak megfőzi a magáét. Nem beavatottság, mert nem leszel tőle bölcsebb, legfeljebb újratanulsz kérni. De úgy, hogy nem ígéret-zsetonokat pakolsz cserébe az asztalra (nincs is asztal), hanem azt kéred, fogadja el az éjszaka, hogy nem akarsz te védekezni, és csak, de tényleg, csak azt szeretnéd megtartani, amit esetleg odaadhatsz a gyerekeidnek, úgyse a tiéd. A nappali élet: leginkább felejtés. Az éjszaka ékszerei pedig csak mutatóba vannak, ember azokat nem viselheti. Minden nappali pillanat a tévesen megélt könnyűséggel fordított arányban harap. Nem tép ki semmit, de pitbull-állkapcsok zárulnak mindenedre, ami még képes érezni. Felkészültél? Felkészültem.
Mégis megvirradt. Mint egy repedt lavórból, loccsan a kócos fény a hideg, üres szobába, fordul kulcs, belép Pompeius, szia, Faszos, látom, olvastál (nem olvastam), olyan általános a fejed (szokott ilyeneket mondani), elvonul a vécére, bejön a lány is, gyönyörű, új lovaglócsizmában, rám kacsint, és utánaszól, na, jógyerek, ha kiszartad magad, menjünk abrakoltatni, nem kérdeznek, ügyes a szívük, itt élnek. Kérsz egy fííínom cigarettát? Kérek. Kilépek, na szevasz, te Nap, egész jól nézel ki, látod, már megint itt vagyok, látom, te is a helyeden. Egy-egy. Kata a házban kávéval vár, Ábel is már ébren, befejezte röptét a denevér.
