Írta: Réti János
Próbáltad-e már akár csak nagyjából megsaccolni, hogy eddigi életed során hány állomáson, pályaudvaron fordultál meg?
Amikor kíváncsian várt útjaidra indultál, és amikor örömöddel vagy csalódásoddal, netán bánatoddal visszatértél ugyanazokról. Megszámlálhatatlan. Mert az egész életindulások és érkezések furcsa, egyszerre komikus és tragikus közjátékának tűnik néhanapján, aminek állomások, pályaudvarok a fordulópontjai.
Ahol te valósággal eltűnsz az emberáradatban, parányi porszem vagy csupán, senki nem vesz észre, miközben érkező és induló szerelvényekről konganak mesét fejed fölött a csarnokok vas traverzei. Hallod? Az késni fog, de emez pontosan indul, és vigyázz, mert melletted robog be a következő. Hát hová is indulsz, és főleg milyen reményekkel?
Csak nem apa és anya visz újra Balatonszárszóra, Zamárdiba vagy Fonyódra? Talán diákkori szerelmeddel indulsz Szegedre megnézni a Tragédiát? Esetleg már megint valami ifjúsági táborba indulsz azzal a hittel, hogy megváltod a világot, holott nemsokára be fogod látni, a világ eredendően megválthatatlan. Mert ha nem az lenne, már rég megváltották volna. A felismerhetetlenségig.
És az a kisfiú ott az ablaknál a kívül vágtató tájak árnyékával az arcán? Ja, hogy 26 éves is elmúlt, és egy irányba már aligha indul a vonatuk... Pedig milyen kár...
Nézd, az a kis piros vonat meg vizsgákra készülődik veled a kora reggeli verőfényben, aztán meg a téli hajnal ködös derengéseiben, hogy pótolhasd, amit akkor régen elmulasztottál. De pótolható-e egyáltalán valami is? Mert az a vonat, aminek jó esetben esetleg a lámpáit látod eltűnni ott messze a fordulóban, az végérvényesen elment. Nélküled. És te milyen végcél felé vennéd az irányt?
Figyeld! Gyülekeznek köréd az állomások. Hatalmas csarnokaikkal, egykedvű üvegtábláiba zárkózottan. Meg a kis várótermeikkel, benne a réges-régi padon, aminek még öntöttvas a lába, ott alszik egy ember. Egy olyan, aki belebotlott a saját sorsába, és azóta nem tudja visszanyerni az egyensúlyát.
És a peronok örökös nyüzsgése. A gyermektől elszakadni alig tudó anyákkal és az anyáktól oly könnyen elszakadó gyerekekkel. Itt katona integet az ablakból, amott az a magányos nem integet senkinek és neki sem integet senki. Talán vár. Az újabb várakozás reményére.
Ugye telente szoktad látni a varjúcsapatot? Gondoltál már rá, micsoda igazságtalansága a természetnek, hogy ők százötven évig is elélnek, te meg mire belejönnél, már vége? De lehet, így van jól. Talán százötven év alatt se tudnál megváltoztatni semmit. Magadban sem és körülötted sem. Csak járnád a pályaudvarokat, meg az állomásokat, mint azok a fekete madarak. És abban bíznál, mint ők: hogy jön valami váratlan, valami kedvező fordulat.
A sínek a végtelenből tartanak feléd. De hol van vége a végtelennek? Ott, ahol állsz, a cipőd orra előtt? És hol kezdődik? Az első elszalasztott lehetőségnél, ami úgy kacagott feléd, mint a jelzőrendszer szirénhangja a vágányok mentén.
Lehet, hogy át kellene alakítanod az állomásaidat. Valami fogadóképesebbre, virágosabbra, nagyobb távlatokkal a menetrendi táblán. Közelebb hozva néhány messzeséget, és távol tartva sok mindent, ami eddig közel volt. De mennyit hozva az egyikből, és mit tartva el a másikból? Soha sem tudnád megmondani. Ettől olyan huzatos az élet.
A sín érkezést kattog megint. Valamit idehoz a távol. És indul tovább. Jó lenne, ha közelebb mennél. Le ne maradj! Az indító már elindult a szobácskából a vágányok felé. Nála a tárcsa...
