Írta: Csabai László
(részlet)
A kultúrházból zeneszó szűrődik ki. Egyszerre kétféle. Röfögős-gajdolással előadott népdal a nyírfácskáról, melyet nem szabad kivágni és mégis kivágják és – gramofonról – Ljubov Orlova szerelmes melódiái.
A rendőrőrs épülete előtt lányok. Körben állnak, és ők is énekelnek. Négysoros gúnyos versikéket. Az éneklő mindig középre ugrik, s mikor pikáns részhez ér, azt a többiek arcukat fogva, fejüket csóválva megismétlik. Egy lány nem vesz részt a szórakozásban. Feje és álla, a hajdanvolt Oroszország módija szerint, fehér kendővel bekötve. Előtte nagy kosár, gömbölyű edények dudorodnak ki belőle. Szindbádot nézi a lány. Szonya az.
– Megleptelek! – mondja ravasz mosollyal a detektívnek.
– Az autóstopphoz kell a kendő – mondja benn Szonya. – Ha a sofőr ilyen kendőt lát, azt hiszi, óhitű asszony áll az út szélén. Mivel mindenki tudja, milyen jó gazdák az óhitűek, mennyi mindent visznek a piacra, a sofőr azt gondolja: „Felveszem ezt az asszonyságot, hátha megajándékoz egy pár főtt tojással vagy egy répás piroggal.”
Óvatosan leveti bakancsát. Szigorú tekintettel megvizsgálja, nem sáros-e a talpa. Csak aztán rakja az ajtó mellé. A kosarat egy székre helyezi. Kivesz belőle egy edényt, ami, akárcsak a feje az imént, fehér kendőbe van bugyolálva. Az asztal szélére állítja, és kioldja a dupla bogot.
– Ebben kvász van – magyarázza türelmes szakértelemmel Szindbádnak. – Klavgyija Petrovna újabban a nyulainak gyűjti a kenyérmaradékot. Sikerült egy maroknyit elcsennem. Nincs jobb kvász-alapanyag a száraz kenyérhéjnál. (beleszagol az agyagkupába, elégedetten bólint) Tettem bele mentát is. Ilyenkor még nincs menta a sztyeppén, de kértem Súrocskától. Azoknak egész fűszernövény arzenáljuk van a hálószobában. Nem lehet mozdulni a sok cseréptől. Klavgyija Petrovna gúnyolja is érte: „Súrocska, te egyszer még a cipődbe is dudvát fogsz ültetni!” – Hogy a Mindenható ne büntesse meg érte!
– Ebben meg okroskát hoztam – mutat Szonya a második kendőből kiemelt edényre. – Az alapja ennek is kvász. Így két legyet ütök egy csapásra. Teszek a kvászba hagymát, savanyú uborkát, tejfölt, tojást, főtt marhahúst, az most kimaradt, de nem hiányzik, ja, meg egy kiskanál mustárt, és már kész is. Mustárt már lehet kapni a kolhozpiacon, Istenem, de jó, hogy lassan véget ér a nagy szűkösség! Na, ha Klavgyija Petrovnán múlna, a világ felfordulhatna az éhségtől! Amikor a háború alatt jöttek beváltani a kenyérjegyet, egyre csak azt rikácsolta: „Kenyér nincs, a húsomból nem adok!” Pedig én láttam, hogy (halkabban) az NKVD-s tisztek zárás után egész vekniket vittel el a hónuk alatt. (fenyegető kézmozdulatokkal) Jajj, édesanyám Klavgyija Petrovna, Klavgyija Petrovna, lesz neked elszámolnivalód halálod óráján! Ez meg itt tojás, hagyma és savanyú uborka – szedi ki sorban a harmadiknak kicsomagolt edényből. – Nem aprítottam bele mindent az okroskába. Ez jó lesz előételnek meg reggelire. Klavgyija Petrovna is minden reggel felkockáz magának egy fej vöröshagymát, azt mondja, megtisztítja a vérét. Ez itt a büszkeségem – bontja ki a csomót a negyedik edényről. – Jávorszarvashúsból készült vatruski. Vatruskiba túrót szoktak tenni. De Klavgyija Petrovna feketén elvállalta, hogy valami kolhozünnepségre készít egy szakajtónyi pelmenit. Amit persze mi csináltunk meg Súrocskával. Klavgyija Petrovna egy kopeket sem fizetett nekünk a túlóráért. Az igaz, hogy egy szedőkanálnyi húsmasszát suttyomban elraktam magunknak. Ezt tettem bele a tésztába. De van közte túrós is. Az hosszúkás. A húsos kerek. Könnyű megkülönböztetni őket. Szép ropogósra sültek.
Felemel egy vatruskit. Olyan csillogóan aranysárga a tésztája, mint a petróleumlámpa Szonya arcán visszatükröződő lángja.
– Hoztam egy kis édességet is – s két süvegcukor darabot vesz elő zsírpapírból.
Állnak és néznek egymásra. A szobában kis poszméh zúg. Még a tél elől vackolhatott be ide. Megnyugszik a poszméh, és őket kezdi el nézi. Szonya ekkor fölkapja a fejét. Mintha a főfogást elfelejtette volna. Lehúzza zokniját és harisnyáját. Szépen összehajtogatva helyezi őket a székre. Derékban szűk szoknya van rajta. Ettől külön élvezettel szabadul meg. Vastag fonálból kötött pulóverét a szék támlájára teszi. Megrángatja, hogy a kisebb gyűrődések kisimuljanak, és gyorsan lecsippent pár apró szöszt. Lenvászon ingecskéjét csak felül gombolja ki, annyira, hogy kibújhasson belőle. Kombiné nincs rajta. Levendulaszín melltartója és hófehér, felül köldökig, alul combközépig érő bugyogója teljes szépségükben tárulhatnak ím a detektív elé. És most Szonya leveszi az utolsó ruhadarabokat is.
Felül az asztalra.
A fák között utat találó egyetlen, halvány, de sokat ígérő napsugár és a petróleumlámpa jótékony, meleg ragyogása megvilágítják a helyiség falait. A falak egymásnak adják tovább a fényt, mely az asztal csillogó fémpántján kulminálódik.
Dicsfénybe fogja az elsőnek kicsomagolt kvászos korsót, a másodiknak kicsomagolt edényt az okroskával, a harmadiknak kicsomagolt tojást, hagymát, savanyú uborkát (ami majd jó lesz reggelire), a negyediknek kicsomagolt vatruskit (azzal a jávorszarvas hússal, amit Szonya Klavgyija Petrovnától csent el), az ötödiknek kicsomagolt süvegcukrot és az utolsónak kicsomagolt Szonyecskát.
Szindbád megbűvölten nézi.
Szonya ezt elégedetten veszi tudomásul, de vállát dörzsölve mutatja, hogy jöjjön közelebb, mert fázik.
