Az egyetlen mozgó valami is moccanatlanul, a felhőtlen, forró éghez szegezve vibrált. Egy réti héja. Hosszú percek óta egy helyben szitált, el nem mozdulva láthatatlan magasleséről. Kitűnő megfigyelőállás. Birodalma a látóhatárt lezáró Túr-töltésnél kezdődik, és tartománya minden füzes, a sásas tocsogók és a magányos, méltóságteljes öreg mocsári tölgyek.
Ritka pillanata a természetnek, amikor tökéletes a csend. Úgy remegett a meleg, mint a héja szárnya. A karcsú, elegáns madár most meglebbent, de aligha zsákmányra, mert lustán elhúzott a közeli égerfák felé.
A távoli zümmögésnyi nesz lassan berregéssé erősödött, egy motoros közeledett. S. mindig kedvét lelte abban, ha ezeken a göröngyösre, zsombékosra száradt beregi legelőkön kószálhatott. Motorjával bejárta és lassan megismerte, megszerette a nyugalmas erdőket, ember nem járta bozótokat, a langyos vizű holtágakat, ahol valamikor a még meg nem szelídített Túr bolyongott kedvére. Kevés helyet ismert, ahol ilyen háborítatlan a természet.
A lengéscsillapítók munkája nem volt elég ahhoz, hogy a motor ura maradjon, így a nyeregben félig állva, a térdével is rugózva kerülgette a bukkanókat. Szeme a keményre szikkadt keréknyomokat fürkészte, mert ha belefut egy ilyenbe, menthetetlenül kifordul a kezéből a kormány.
Fű benőtte, rég nem használt dűlőútra kanyarodott, amely egy elhagyott, bedőlt falú tanyában végződött. A régi épület, a civilizáció nyomaival idegen testként ékelődött a tájba. A vaksi, szemetes kút betonkáváján apró, zöld gyík napozott, remegő torokkal.
Az egykor talán ápolt gyümölcsös almafáin meglátszott az emberi gondoskodás hiánya. Nem volt azokon ép levél, alma, ág. Foltok, sebek, forradások mutatták: itt szabadon garázdálkodhatnak a gombabetegségek. A fák törzsén szederindák érlelték hamvas gyümölcseiket, közöttük vadrózsák.
Állt a tanya udvarán egy szilvafa, amelyen hatalmas, áttetsző fehér gyümölcsök mosolyogtak. Némelyikük akkora volt, mint egy kisebb tyúktojás. A jócskán túlérett mézédes szilvákon torkos darazsak dongtak.
S.-nek hamar megtelt a kosara.
– Már dél is elmúlhatott – gondolta a fák árnyékát méregetve. Mélán merengett a lombok fény-árnyék játékába. A szénahordásra gondolt, a gépeken verejtékező emberekre, akik mellől eljött-szökött, miután rájött, hogy nélküle éppúgy megy a munka, mint vele. Nem ismerte még az embereket, nem mindig tudta, hogyan szóljon velük. Néha úgy érezte, esetlenül viselkedik. Irigyelte főnöke magabiztosságát, nem tudta tetten érni a pillanatot, amikor jó szóval, vagy éppen istenkedve más irányt adott a dolgok folyásának.
– Ő biztosan egész nap velünk lenne – szorult meg benne a bűntudat, aztán a kínos mentegetőzésre gondolt, ha végül is lebukik.
Tétovázott egy darabig, hogy mit tegyen, aztán otthagyta az árnyas tanyát, és a vízparti nádashoz indult. Amikor legutóbb erre kószált, csodálatos darázspókokat fogott, amelyek épp olyan sárga-fekete csíkosak, mint a szilvatolvaj darazsak. Hazatérve rovartűbe szúrta őket, de napok múlva díszes potrohuk összeszáradt. Bosszúsan dobta ki az összeaszott tetemeket, és megkereste régi tankönyveit, hogy utánanézzen a pókok preparálásának. Az új szerzeményeket már előírásosan készíti ki fogadta meg magában.
A nádak, füzek között egymás után fogta a szebbnél szebb példányokat. A lába alatt már víz csillogott. Nem ment tovább, mert félt a piócáktól. „Felmásznak azok még a csizmaszáron is” mesélte egyszer vadász ismerőse.
Leguggolt. Nem messze tőle pettyes szalamandra úszott, alig mozdítva farkát, lábait. Színpompás bőre, őslényszerű külseje magával ragadta S. fantáziáját. Az egzotikus halakról, madarakról készült filmek, fotók láttán mindig megpróbálta elképzelni a tenger mélyét, a vad tájakat. Úgy gondolta, nem lenne teljes az élete, ha nem láthatná egyszer a déltengeri korallszigeteket, a hideg alaszkai folyók piros lazacait. Most, hogy már csak a tarka állatot látta, megérezte a pillanat varázsát: amit itt lát, az éppolyan gyönyörű.
Érezte, hogy megfájdul a térde. Meg is meredt egy kissé. Felegyenesedett, nyújtogatta, ropogtatta a lábát. Elindult vissza a tanyához.
A délután ahhoz az órájához érkezett, amikor már több van, mint meleg, inkább valami zsibbadt kábultság.
A Túr töltésének szalagnyi bicikliösvényén robogott, felfrissült az arcába vágó friss levegőtől. Két oldalt jól száradt szénaboglyák maradtak el mellette, messze elől kíváncsi ürgék ágaskodtak, majd tűntek el. A bukógáthoz igyekezett S., amely megduzzasztja a folyót, mielőtt a Tiszába ömlene. Jó két-három méter mély, csendes, hűvös víz van ott, sehol olyan jót nem lehet fürödni.
Meztelenül csobbant a vízbe, egy lélek sem járt a környéken. Lassan, a hátára fekve úszott, felfelé a víznek.
– Még horgászok sincsenek – tűnődött –, pedig a gát utáni sellőkben meg ilyen melegben is szokott üldögélni néhány elszánt pecás. Nem is lehet, kínálkozott a rejtély megoldása, hiszen ilyenkor minden munkabíró embert a szénapetrencéknél találni, gondolta, és azt latolgatta, visszamenjen-e még az embereihez, vagy sem. Rosszkedvűen tempót váltott, és karjával nagyokat húzva megcélozta a parton hagyott ruháit.
Már langyossá szelídült a meleg, és a nap is vörössé a fehéren izzóból, amikor S. félúton harmadjára is csordával találkozott a sok kis falu egyikében. Nem is próbálkozott utat törni magának a jóllakott, hordónyi hasú, eltelten ballagó tehenek folyamában. Félreállt az árokszélre, majdcsak elfogynak. Nehéz tejszag vonult a kolomp hangja után. Leállította a motort, és elnézett a tengernyi tarka hát fölött. Mintha a víz hozná, egy zöld terepjáró próbált előbbre jutni a nehezen szétváló csordában. Három korcs kutya eszeveszett ugatással próbált segíteni, kevés sikerrel. A lassan közeledő autóban S. a főnökét ismerte fel. Zsibbadtan érezte, hogy nedves lesz a tenyere a kormányon. Kényszeredetten biccentett, hang nem jött ki a torkán. A szó különben is beleveszett volna a hatalmas zsivajgásba. A szemüveges arc magába mélyedten meredt előre a szélvédő mögött, de amikor felismerte S.-t, vidám mosollyal intett, és valami olyasmit kiabált, hogy a csorda miatt nem tudnak megállni, és hogy majd holnap úgyis találkoznak…
