Írta: Turányi Tamás
Ezt a fotót úgy tíz éve vágtam ki egy Nők Lapjából, és nagyon vigyáztam, hogy el ne kallódjon számos költözködésem során. A kép készítését követő napokban Beckett elhunyt, vélhetőleg ez az utolsó fotó róla. Először az tűnik fel, hogy a fiú és B. lábtartása ugyanolyan. Aztán, jobban megnézve kiderül, hogy B. egy dzsekit, zakót vagy pulóvert tart a kezében, az látszik úgy, mintha a lépő lába lenne, de nem, egyhelyben áll. Már egyhelyben. Mert nincs tovább. A homok alól kilátszó betoncsík(?) visszafelé fogy el, és a folytonos fele felfelé tart. Ami itt történik tehát, az nem a pusztulásról szól. B. tonnás súlyú „megállásánál” pedig nem láttam dinamikusabbat mégsem, a képen minden más elem − s az „ál-lábbal”, íme, ő is − tart valahová, hogy hová, így utólag már tudható. A labdát kergető fiú pedig mintegy megvalósítja ezt az utolsó, B. számára már nem realizálható mozdulatot − ő és a labdája továbbvisznek valamit, amit B. épp letenni készül. Festő nem komponálhatta volna egyértelműbben, megrázóbban. És ha nem lennék szerénytelen, akkor azt kérném Tőled, Kaszás úr, hogy majd engem is valahogy így jelölj meg ismerősnek...
Ez a másik pedig egy 168 óra nevű folyóiratból van kiollózva, megint csak az az eset, amikor átlapozol valamin, aztán nyugtalanság fog el, és visszalapozol: mit is láttam? A lánykoszorú − gondolom, a kínai kulturális forradalom idejéből − csak úgy ontja az átszellemültséget: ne aggódj, kedves Mei-Mei, mi is ott leszünk a fellépéseden, meglátod, nagyszerű leszel... Csak az a bibi, hogy ez a kedves bakfis nem hegedűt, hanem egy Kalasnyikovot cirógat. A Nagy Kulturális Forradalom alatt az ábrándos arcú fiatalok egy része vadállattá változott, golyót eresztettek apukába is, ha nem volt elég készséges megtagadni a régi „polgári csökevényeket” − ajánlom itt Nien Cheng Élet és halál Shanghaiban c. könyvét. Hány éves kortól válunk éretté a kegyetlenségre, az itt a kérdés, ha ugyan kérdés. És utána, Történelem, mindig azt mondjuk, hogy soha többé.
