Írta: Margittai H. Ágnes
A nagytemplom harangja szinte szétfeszíti a cseppnyi szállodai szoba csendjét…
Mennyire szerettem mindig a harangok hangját! Mezítlábas kisgyerekként hányszor futottam nagyapám után a templomba, amikor harangozni indult. Osontam a mackós termetű öreg után, aki sokszor megfenyegetett a maga faragta görbebotjával, mert féltett, amikor a szúette, nyikorgó lépcsőkön ugráltam. Majd belehalt a bánatba, amikor napokig lapuleveles dunsztkötést szorított a már kékülő talpamra a vén kuruzsló, Örzse, hogy meg ne haljak vérmérgezésben. Akkor nagyapám küldött vissza a botjáért a toronyba, és egy kiálló rozsdás szög felhasította a lábamat. Orvos híján a Teremtőhöz fohászkodott, éjjel-nappal imádkozott, és meghallgatta Isten, mert hamarosan felszívódott a kékség, a fájdalom még hamarabb enyhült, de nem nagyon nyugtattam őket, mert olyan jó volt, hogy mindenki a kedvemet kereste, a puliszka tetejére még vajat, túrót is kerekített anyám. De nemcsak a harang varázsolta el érzékeny lelkemet, a templom áporodott levegőjét is mindannyiszor teli tüdővel szívtam magamba, szájtátva csodáltam az ablaküvegen megtörő fénysugarakat, ahogy rávilágítanak az orgona sípjaira. Hányszor álltam az oszlopok takarásában elmerengve, a jövőt tervezgetve! Láttam magamat fiatal papként vadonatúj palástban, középkorú, délceg, magabiztos tekintélynek, és ősz öregnek, akit felsegítenek a szószékre.
Semmi és senki sem tudott eltántorítani a papi hivatástól, pedig a nagy tudású, sokszor fanatikusan őrjöngő tanítóm néha pattanásig feszítette a húrt. Órákig imádkoztatott bennünket, oldalakat magoltatott be a Bibliából, és én mindig elhittem, hogy az úgy van jól. Még a testi fenyítéstől sem riadt vissza, de nem volt egyetlen szülő sem, aki számon merte volna kérni rajta. Engem ugyan soha nem bántott, talán tartott az öreg harangozótól, aki falu népe szerint is végtelenül megnyerő, lenyűgöző ember volt, mindenki tudta róla, hogy vallásos meggyőződése olyan mélyről jövő és hiteles, mint az öreg papé.
Amikor a szomszédunkban lakó fiatalember várandós feleségét orvoshoz vitte a városba, a szekerük felborult, a lovak megbokrosodtak, és halálra tiporták őket, nem volt kétséges, hogy az utánuk maradt tízéves forma fiúcska az öreghez kerül. Én tizenkettő voltam akkor, és cudar nehéz volt megszokni, hogy a nagyapa szívében másnak is jut hely. Irigykedtem, aztán megbántam, és még jobban szerettem a kis árvát. Sokszor állította nagy próbák elé gyermeki lelkemet az öreg, nem egyszer viaskodott bennem a jó és a gonosz.
Egyszer, amikor a friss ültetésű földieper termését már nagyon vártuk, olyan dolog történt, amit azóta sem felejtek el, sőt a gyerekeimen is kipróbáltam már. Leszedtük a fénylő, nagy szemű epreket, közben nem ettünk meg egyet sem. Amikor befejeztük, nagyapám azt mondta nekem:
− No, fiam, oszd ketté igazságosan!
Felcsillant a szemem, no lám, velem felezteti el, akkor talán engem egy cseppet jobban szeret. Nagy gonddal válogattam, törekedtem az igazságosságra, de mégis az egyik tálkába mosolygósabb, pirosabb szemek kerültek, mint a másikba. Amikor készen lettem, odaállt mellénk nagyapám, és azt mondta a Pista gyereknek:
− No, te meg válassz, fiam!
Így edzette, acélozta az én szívemet imádott öregapám.
Minden álmom megvalósult, amit gyerekként a kis székely faluban megálmodtam. Hitemben kiteljesedtem, a legapróbb porcikámba is beleivódott Isten iránti feltétlen odaadás. Gyülekezetem létszáma megkétszereződött, nem hagytam szétszéledni a nyájat akkor sem, amikor meg kellett harcolnom a sok hitevesztett emberrel; erőt adtam, bátorítottam, és egyre többen követtek. Az emberek számára életem, szavahihetőségem példa lett.
És most minden összezavarodott… Kétségek gyötörnek, a válaszok elkerülnek. Nem értem, mi történt velem, miért és hogyan. Milyen soha nem érzett mámorító, észveszejtő hatalom játszik velem? Istenem, segíts bajba jutott, esendő szolgádon!
Háromnapos konferenciára gyűltünk össze ebbe a határon túli nagyvárosba. Nem először jártam már itt, de az első élményem ma is megborzongat. Egy másik szálloda hatodik emeletéről kitekintve egy verőfényes reggelen kirajzolódott előttem az én drága templomomnak tornya. Akkor érintett meg igazán mélyen először, hogy ez a távolság mily parányi, és mégis szinte végtelennek tűnik onnan nézve.
A lélekemelő püspöki köszöntő után egy töprengésre késztető vitaindító vezette be a nyitónapot. Aztán szekcióülések, ebéd, városnézés, az ilyenkor szokásos programok követték egymást. Vacsora után néhányan leültünk a szálloda bárjában, beszélgettünk, aztán hevesen vitatkoztunk – ahogy általában szoktunk −, elfogultan politizáltunk, érveltünk, győzködtük egymást. Jócskán fogyott a bor, lassacskán fogyatkozott a társaság is.
Egy feltűnően zöld szemű, vörös hajú paptársammal sehogy se tudtam zöldágra vergődni. Bizonyára az elfogyasztott bor mennyisége is közre játszott abban, hogy majdnem hajba kaptunk. Először egy zsinati törvény értelmezésén nem voltunk egy véleményen, utána pedig azon vitatkoztunk, hogy milyen mértékben avatkozhat bele a politikába a pap a szószékről.
Egyszer csak azt vettük észre, hogy a harmadik társunk már csendesen imbolyog a szobák felé vezető lépcsőkön. Nagy nehezen felálltunk mi is − arra se emlékszem, hogy fizettünk-e −, és elindultunk az emeletre…
… és a harang egyre szól, de nem úgy, ahogy szeretem. Ez a harang most vészjósló; velőt rázóan, fájdalmasan zúgja a fülembe, hogy mit tettem.
Most is az ablakban állok, de most nem látom az én hívogató tornyomat.
Megfordulok. A ragyogóan fénylő vörös hajkorona szinte beteríti a párnámat, a takaró lágyan simul a vékony, de nagyon is nőies formákra, az alabástrom vállakon kacéran, csábítón táncolnak az apró szeplőcskék…
Szent Péter-katedrális (Genf)
Ésik Sándor felvétele
