Írta: Somorčík Sz. Rozália
Húgom az ablakban állt. Jobb kezével a függönyt tartotta fejmagasságban, hogy lássam. Ballal almát forgatott fogai alatt, melynek leve időnként belefröcskölt valamelyik szemébe. Csámcsogott, ha nem is hallottam, tudtam. Gyorsan rágott, a száját nem zárta közben. Dühös-karikás szemekkel meredt rám.
Nehezen bírtam ezt az uralkodó tekintetet. Neki két fia volt már, nekem csak egy lányom. Ott voltak kint velem az utcán mindhárman, és még vagy nyolc gyerek a bicikli mellett.
Vigyorogtam befelé, hátha érti a helyzetet, de nem értette.
Életem delejében voltam! Biciklizni akartam!
Reménytelenül szúrt a szemeivel. Nem bírta nézni, ahogy a csürhe engem támogatott erőlködve, röhögve, visítozva.
Nem ment az istennek sem. Képtelen voltam elindulni, nem értettem a technikáját, talán korhoz kötött.
Aztán a húgom hirtelen kirohant. Már az ajtóból üvöltött felém, ahogy becsapta maga mögött.
− Nem szégyelled magad, te vén cohajda? Mindenki téged néz! Csinálod nekem itt a cirkuszt!
− Ki? − körülnéztem, és tényleg, mozogtak a függönyök a házak ablakain.
− Na, ha ennyit láttak − gondoltam −, lássanak többet is. Megmakacsoltam magam, de nevettem, hadd higgye, dilis vagyok.
− Meg akarom tanulni! Mit csináljak, ha nem megy?
− Ne baszakodj már! Hogyhogy nem megy? Felülsz rá, meghajtod, és mész.
És felült rá, meghajtotta, és ment. Megfordult az utca végén, majd visszajött hozzám.
− Igen, igen, pontosan így kell! − kiabáltak a gyerekek.
− Jó − mondtam.
Felültem rá, meghajtottam.
− Megyeeeek! − haladni kezdtek a házak az oldalamon. Futott utánam a sereg.
A lihegő, rimánkodó hangocskák egyre jobban halkultak mögöttem.
− Néni várjon meg minket!
− Nem lehet, nem tudok!
− Mentek az anyátokba! Hazajöttök zabálni végre! Rég elmúlt dél! − a húgom parancsa szent volt.
Magamra maradtam. Az ellenkező irányba tartottam, amerre az utcák vezettek, a halastó felé. Eszemben sem volt megállni, hátha nem sikerül újra beindulnom. Arra sem gondoltam, mi lesz, ha megállok, vagy egyáltalán tudok- e. Büszkén tekertem, még csengettem is volna, ha lett volna csengőm. Libákat hajtottam szerteszét, öregasszonyok káromkodása közepette. Lefelé tartottak ők is a tó felé, legeltetni. Kutyák csaholtak rám kapuk mögül. Jónapokat köszöntgettem kiabálva az embereknek, akik az augusztusi forróságban serényen dolgoztak.
Az ugatásra, köszöntésre tátott szájjal megmerevedtek egy pillanatra, ahogy az a szőke, bontott hajú, városiasan öltözött nőcske elhúzott mellettük.
A falu végén, egy híd dobott rajtam egy kicsit, de nyeregben maradtam.
És kitárult előttem a táj!
Jobb felől a Cser-alja cseresznyése, a Part lankáin, alattuk a halastó nyúlványai a nádasba bújva, egy poros út innenső oldalán.
Bal oldalt, a szerencsére enyhén kanyargó út mentén átláthatatlan kukoricás, az út szélén kinőtt napraforgókkal, a tavalyi termésről árulkodva.
A határút a vízig két kilométer lehetett. Széles volt, meg tudtam fordulni. Hajtottam visszafelé. A forró levegő a sebességtől kellemessé enyhült.
A szél a nyakam simítva emelgette a hajam. Mindenem megvolt abban a pillanatban, úgy éreztem. Szabad voltam és boldog.
Bicikliztem!
Csiklandozta az agyam a mondat. Egy ideig uralkodtam magamon, de, gondoltam úgyis különösnek tartanak − na meg rég halott volt már az unió −, aztán hangossá változott:
− Éljen a Szovjetunió! − hajtogatni kezdtem esztelenül, és bicikliztem le, s fel az úton. Múltak a félórák.
A libapásztorok mellé mások is társultak − sétáló asszonyok gyerekeikkel. A húgom is megjelent a sajátjaival, az enyémmel, meg egy megcsappant számú szomszédgyerekkel a koradélutáni bajtársaim közül.
Ismételgettem ezt az ütődött, gyűlölt mondatot értelmetlenül, először csak ott, ahol senki sem sétált, majd bátrabb lettem és hangosabb. Láttam a testvérem, felém irányuló éles mutatóujjba végződő kezét, amint mérgesen magyarázza másoknak, ki vagyok, épp mit csinálok, hogy biciklizni tanulok.
Ahogy múlt az idő a késő délutánba nyúlva, úgy népesedett be az út egyre több emberrel.
Aztán megjelent a csősz a kismotorján, ami olyan ártatlanul-rafináltan csendes volt, hogy a kukorica tolvajok − mert azt jött őrizni, és amazok meg lopni − a nagy kanyarok mögül semmit sem hallottak.
Én, aki az egész terepet már órák óta szemmel tartottam, könnyedén informálhattam őket. Akartam is. Felemeltem a jobb kezem, hogy a csőszre mutassak. Elvesztettem az egyensúlyomat. Leestem az útra, de nem éreztem a beütődéskor fájdalmat.
Néztem az eget, és nevetni kezdtem. Fejem mögött a testvérem rikoltozó, sopánkodó hangja közeledett, sok cipőhang kíséretében, majd megjelent az arca a felhők között.
− Mi van veled? Nem törött el semmid?
Ott feküdtem, teljesen elzsibbadt testtel, begörbített karokkal, ahogy a biciklit tartottam, behajlított lábakkal, ahogy egész délután pedáloztam, és csak annyit nyekeregtem rekedt, kiszáradt, röhögő hangon: − Éljen a Szovjetunió!