Írta: Nagy Zsuka
Még sosem voltam M-án. De már egy éve. Gyakran fájtam. Kaptam egy beutalót.
És elmentem. Az M-re. Külön elszeparált váróterembe kellett leülni és várni. Míg szólítanak.
Előtte a folyosón egy kis szobába kellett belépni. És megmondani a nevem. Életkorom. Voltam-e már itt. Szültem-e már. Kicsit hülyén éreztem magam. Úgy éreztem. Hogy azt kellett volna mondanom. Hogy igen van gyerekem. Szóval erősen belém szúrt. Hiányzik a nőiségemből. Egy gyerek. Azért fájok. Mindenhol. A női helyeken. Sóhajtok egyet. És olyan kurva esetlennek érzem magam. Mint kamaszkoromban. És eszembe jut. Hogy akkor olyan jó volt. Magányosat játszani. Meg engem nem ért meg senkiset. De most ez komoly. Nagyon komoly. Kiöltem magamból a szerelmet. Ami nélkül élni sem tudtam. Életfeltétel volt. És most kiöltem. Fennakadt a szeme. Rángatózott bennem. És meghalt. A szerelem. A levegő volt. A szerelem.
De ez van. Így jobb. Tudod. Nem sérülök. De hogy felakasztottam. Őt. Magamban. Hogy ne fájjon már. Bassza meg. Nem tudok. Szeretni. Senkit. Kigyilkoltam magamból azt is. Mint egy túladagolt antibiotikum. Kemoterápia. Viszi az egészséges sejteket is. Megijedtem. Kiölte belőlem a vágyaimat. A világ vágyai voltak bennem. És csak a nagy közhely semmi. Ez van helyette. És ez a sokat emlegetett közhely semmi. Úgy tud fájni. Hogy mindig vérzek. Tele vagyok sebekkel. Átvérzett. Hártyás sebekkel. Szóval ülök a kis szaros érzéseimmel az M-en. Nézem az embereket. Vagyis a nőket. Mert itt csak nők vannak. Nyugodtak mind. Tudják hogy nők. És várniuk kell. És csendesek. Várnak. A sorsukra. A nőire. A személyzet nagyon kedves. Teljesen lenyugszom. Mintha egy apácarendben. Vagy nőklubban lennék. Nő vagyok. Ennyi. Viselni kell. Nincs miről beszélni. Vagyis többet kéne. Szóval ülök a váróterembe. És megállapítom. Még egyszer. Magányos vagyok. Nyomasztó. Fiatalabb koromban tuti lenéztem volna. Egy ilyen figurát. Mint most én vagyok. Még mindig várok. A többiek is. Csak egy nő beszél. Hangosan. Nagyon. Hangosan.
Egy mázsás a vejem. Nem dolgozik. Évek óta. Csak zabál. Ül a fotelban. Zabál. És szellent. És nézi a tévét. A lányom meg kiszolgálja. Elfoglalták az egész lakásom. Amiért vért izzadtam. Én fizetek mindent. És én a konyhában élek. Ők meg nem dolgoznak. Az én nyugdíjamból kell kifizetni. A százezres rezsit. Mert a folyosón is huszonöt fok van. Nem spórolnak. Eljárok takarítani. Azzal egészítem ki a nyugdíjam. Ezek meg szarnak. Hugyoznak. Nem törődnek a világgal. Én belehalok már. Most is busszal jöttem. Az autómat ők használják. Nem hoztak be. Hétvégén leestem a létráról mikor takarítottam mert olyan mocsok van a szobában ahol élnek. Én még papuccsal sem léptem a szőnyegre. Ők sáros cipővel átjárnak rajta. És a szekrénysoron. Olyan kosz van. Hogy a putrit jobban rendben tartják. Felmásztam a létrára. Hogy letörölgessem. Nem bírom nézni a mocskot. Leestem. Itt van a merevítő a derekamon. Így kell járnom és most itt vagyok.
Múlt héten tüdőröntgenen voltam. Most meg itt. De nekem már jöhet a dózis. A vágóhídon dolgoztam mikor jött a Cs. Le kellett vágni minden jószágot. Egy részét elvitték eltemették valahol. A másik adagot feldaraboltuk. Eladtuk és megettük. Te is meg te. Is. Ennyi. Akik a nyers húshoz értek. Duplán kapták a dózist. Senki nem él már. A munkatársaim közül. Senki. Senki. Úgyhogy engem már röntgenezhetnek naponta. Kicsit eszelős a nő. De rendezett külsejű. Eszelősségét. A helyzete. Sorsa pakolja rá. Még mindig nem szólítottak. Közben bejön a váróba egy nő. Kontrollra jön. Éves. Belefolyik a beszélgetésbe. Na én mit mondok magának. Én akkor tanár voltam. És japánok jöttek hozzánk. Be is hívtak minket. Eligazításra. Hogy kell bánni a japánokkal. Nem szabad őket megölelni. Megpuszilni. Ők nem olyan közvetlenek. Mint mi. Nem szabad őket kétszer kínálni étellel. Ha nem kérnek. Nem kérnek. És tartsuk meg a távolságot. Mert hát ők mégis imperialisták. Meg ilyesmikkel okítottak minket. Persze semmi nem úgy volt ahogy okították. Öleltek. Pusziltak minket. Mindenért. Az ételért. A szeretetért. Mindenért. Egy reggel. Mikor megyek a Koronába. Mert ott voltak elszállásolva. Egy japán nő sikoltozva jön le a lépcsőn. Robbanás. Robbanás.
Robbanás. Nézek rá. Rengést akar mondani. Rengés. Robbanás. Elmosolyodok. Itt nagyon ritka a földrengés. Nyugodjon meg. Nem. Nem itt. Szovjetunióban. Megnyugtattam. Ha lenne valami baj a tévé már bemondta volna. A nő megnyugodott. Mehetett a napi program. Hazamegyek mondom a férjemnek mi történt. Nevetünk egyet az őrült japán nőn. És egy jó hét múlva jut el ide a hír. Magyarországra. Cs. 1986. A japánokat értesítették már másnap. Hogy azonnal menjenek haza. Mert robbanás volt Szovjetunióban. És mi. Több mint egy hét után tudtuk meg. És csak azt mondták mossuk meg a zöldségeket. Ne vegyünk paradicsomot. Meg ilyesmi. A nő beszél tovább de engem végre szólítanak. Az öltözőbe. Levetkőzöm. Bemegyek. Kérdés. Hány éves vagyok. Voltam-e már itt. Van-e gyerekem.
34. Nem. Nem. Röntgen. Ultrahang. Diagnózis. Ciszta. Több is. Megkérdezem. Mint egy kamasz. Nem fogok meghalni. Nem, de az úttesten vigyázzak.
Van humora a doki nőnek. Megkönnyebbülök kicsit. Javallat. Körömvirágkenőcs. Önvizsgálat.
Cisztám van. A mellemben. Ennyi maradt. A szerelemből. És hogy mi a hasonlóság a Csernobil és a Mammográfia között. A Rák.
