Írta: Béke Zsanett
Egy nyár nem elég az ovis szerelem kiheverésére. Mikor már éppen megemésztené az ember, jön az új közeg, az új gyerekek. Szeptember volt, ilyenkor kezdődik az iskola.
Elsőben még nem fontos a szerelem. Mindenki örült, ha barátokat talált, s egyáltalán ha megismerkedett az összes osztálytárssal, tekintve, hogy 35 feletti létszámmal bírt egyetlen ilyen közösség. Ők is így voltak ezzel. Persze eleinte voltak klikkek, azokkal, akik az óvodából együtt jöttek, aztán ezek feloldódtak, majd pedig újak keletkeztek, új felállással. Anna gondolatai még mindig leginkább az oviban jártak, s csak Janira gondolt, a szép boci szemeire és a mélybarna hajára, mely mindig rendezetten állt. Egyébként sok aranyos srác volt az osztályban, de nem érintette meg egyik se igazán. Aztán eljött az év vége, meg a nyár és egyre inkább felfigyelt a szőkére.
A szőke abban az utcában lakott, ahol Anna mamája. A lány sokszor ment oda, szinte minden nap. Egyrészt mert nagyon szeretett Mamával lenni, másrészt, mert finomat főzött és megengedte, hogy segítsen neki, harmadrészt, mert nem volt más, aki vigyázzon rá (de ez mellékes). Minden egyes nap, mikor ráült a biciklire és elindult, folyton az járt a fejében, hogy mi történik, ha a szőke kint lesz az udvaron vagy az utcán, és meglátja, esetleg megállítja őt. Ha ez bekövetkezik, ő nem fog tudni egy szót se szólni az idegességtől. Így hát minden nap heves szívdobogás közepette indult neki annak az egy kilométernek, ami ahhoz kellett, hogy eljusson otthonról a Bethlen utca 65/A-hoz. Az idő egyre telt, s Anna már azt hitte, ez bizony csak plátói szerelem. Mindig csak rá gondolt, a szép kék szemeire, meg a sok hülyeségére, amiket csinált. Őt még a tanító nénik is szerették, mert vicces volt.
Már harmadik osztályba jártak, amikor szintén az otthon - mama távot kellett megtennie Annának, azonban szokatlan módon gyalog, mert a bicikli kereke valami titokzatos módon leeresztett, apának meg nem volt ideje felfújtatni (de hiszen miért is lett volna…). Már az út felénél járt, amikor messziről látta, hogy a szőke meg a többiek kint játszanak az utcán (kisvárosban nem kell félni az utcától, s ez sokkal jobb móka, mint a körbezárt udvar, ráadásul csak itt van árok, amiből piócát meg békát lehet fogni). Iszonyatosan remegett, izgult, izzadt (egyébként is meleg volt), s úgy vert a szíve, mint egy rock koncerten azok a nagy hangfalak. De már nem lehetett mit tenni, lefordulni túl nagy kerülő, muszáj volt arra menni. Ahogy közeledett már látta a fiúk arcán a kaján vigyort, s tudta, hogy valamiben sántikálnak. Ettől csak még inkább elkezdett izgulni. Nagyon hamar odaért. Elhaladt mellettük, úgy tűnt, hogy nem is lesz semmi baj, de amikor már elhaladt mellettük, hirtelen valami nyálkásat érzett a fején, ami olyan gyorsan tűnt el, amilyen gyorsan érkezett. A legundorítóbb dolog történt: egy varangyost dobtak a fejére. Nagyon mulatságosnak tűnhetett, mert a fiúk fuldokoltak a nevetéstől, de Anna nem tudott mást csinálni, mint visítani és visítani. Így rohant el még körülbelül ötszáz métert mama házáig. Amikor megnyugodott eszébe jutott, hogy ez bizony jó jel, hiszen ilyenkor még ezt csinálják a fiúk: aki tetszik nekik, azt nem feltétlen a legjobb módon próbálják megközelíteni, nem tudják megfelelően kimutatni amit éreznek. Így aztán Anna boldog volt.
Jelentős változás persze nem állt be ezután sem. A suliban folyton olyat játszottak, (amikor tesi órájuk volt), hogy a fiúk is és a lányok is összeírták egyenként az első 5 ellenkező nemű nevét sorrendben, aki leginkább tetszik nekik és ezeket az apró lapokat kicserélték, egyik öltözőből a másikba, majd pedig hosszú tanakodások közepette megpróbálták kitalálni, hogy melyik kézírás kié, s ez alapján kitudakolni, kinek ki tetszik. Valahogy így történt az is, hogy Annának végleg bebizonyosodott, a szőke is éppannyira szépnek látja őt, mint ő a szőkét. Így bátorkodott azt a lépést megtenni, amikor eljött az augusztus, hogy meghívja a szülinapi zsúrjára. Nem volt nagy party, csak épp akkora, ami kilenc évesen megengedhető: otthon, szülőkkel. Játszottak, táncoltak, ettek és ittak (persze csak üdítőt). Körülbelül félidőnél került sor az ajándékosztásra. Anna nagyon sok jó dolgot kapott, volt köztük plüss kutya, hajcsat, ékszertartó doboz, emlékkönyv és még ki tudja mi minden, de egyetlen dolgot sosem fog elfelejteni. Azt, amit a szőkétől kapott. Annának a kedvenc meséje a Micimackó, ezt mindenki tudhatta róla, mert sok Micimacis dolga volt (például tolltartó, ceruza, kifestőkönyv, matricák…stb.). A szőke is egy ilyen dolgot hozott neki: egy nagyon szép színes bögrét. Rajta Micimackó, aki hátrafelé néz Malackára, amint azt felkapja a szél egy lufival a kezében, s mindez kiegészült a „Repülök hozzád” felirattal, s körülötte sok-sok szívvel. Ennél több bizonyíték már nem is kellett, innentől tudta, hogy szerelme viszonzásra talált. Attól a naptól kezdve nem is ivott más bögréből, csak ez létezett neki, ő mosta el, nehogy Anya véletlenül megsértse, vagy legrosszabb esetben eltörje. S mindig a szobájában, a polcon tartotta, hogy még véletlenül se férjen hozzá más.
Egyébként sosem történt semmi a szőke és Anna között. Talán pont ez volt benne a jó, ezért válhatott élménnyé. A szerelem, ami folyton ott bizsergett köztük a levegőben, de amelyet sosem mondtak ki. Egyetlen alkalmat kivéve. Ez még később történt, már negyedikben. Ekkorra valahogy már mindenkinek szemet szúrt a köztük lévő dolog, és az ebéd utáni nagyszünetben megtört a jég. Mi volt ilyenkor az izgalmas játék? Mindenki ismeri: felelsz vagy mersz. A szőke mindig mert, hiszen ő bevállalós volt és vicces és mindig a középpontban akart lenni. Anna meg mindig felelt, mert hát veszélyes merni ennyi fiú társaságában. Először rá került a sor, azt kérdezték tetszik-e neki a szőke, mire ő lesütötte a tekintetét és annyit mondott elpirulva: „Hááát”. Persze ebből mindenki tudta és nevettek. A szőke meg úgy tett, mint aki nem figyel, közben meg vigyorgott, látszott ahogy nő az önbizalma. Aztán ő következett, és mint mindig most is mert. Azt a feladatot adta neki Pisti (a másik nagy dumás), hogy menjen el Annával a kispálya végén lévő bokorba (merthogy az iskola udvarán volt egy kicsi meg egy nagy focipálya, amit nem csak focira használtak) és ott puszilják meg egymást, de kikötötte, hogy kell két tanú is. Az Annáé Fanni lett, aki a legeslegjobb barátnője volt, a szőkével meg Kecsa ment, azért mert csak. Hátramentek így négyen, lekuporodtak a bokor mögé. A két tanú nevetett, a szőkének meg Annának pedig olyan piros volt az arca, mint az eper. A szőke kezdte. Nem volt meghatározva, hogy szájra kell adni, így úgy döntöttek, hogy elég lesz az arcra is, de mindkét oldalra. A szőke azt kérte a lánytól, hogy csukja be a szemét, aki így is tett, s csak azt érezte, ahogy cuppant az arcán a puszi. Most már nem pirosak voltak, hanem vörösek. Ezután következett Anna. Ő sem akart különb lenni, ezért ő is kérte a szőkét, hogy csukja be a szemét. Ez is megvolt. Nem akarta elsietni, mégis utólag visszagondolva úgy érezte, túl gyorsan csinálta. A tanúk mindent végignéztek és nagyon örültek, kuncogtak is. A feladat után visszamentek a társasághoz, de már nem tudtak egymás szemébe nézni. A tanúk hamar elfelejtették a történteket, már nem volt rajta mit beszélni, de ők ketten egész héten zavarba voltak. Anna nem is tudott másra gondolni, folyton csak erről beszélt, s amíg csak tudta nem mosta meg az arcát, és csak reménykedett abban, hogy a szőke is valahogy így érez. De ez is csak egy fejezet volt, s ezután sem nyilvánították ki egymásnak, amit éreztek.
Teltek a hónapok, az évek. Jött a felső tagozat, s hol erősebb, hol gyengébb volt a kötődés. Az osztálykirándulások alkalmával mindig voltak célzások, de sosem történt semmi. Mindig voltak apró jelek. Például nők napján szokás, hogy a fiúk virágot adnak a lányoknak, ilyenkor Annának mindig a szőke adta oda, pedig nem lett volna kötelező. Minden évben kapott képeslapot a névnapjára, s kisebb nagyobb ajándékokat is. Egyszer egy delfines kulcstartót, máskor egy tigrises hajgumit. Ezeket Anna ereklyékként őrizte. anyának és apának sosem mutatta meg.
Már a ballagás küszöbén voltak. Időközben elmentek néha fagyizni, meg sétálni a parkba. De ekkorra megérezték, hogy itt a vége: elballagnak, elmennek más suliba és ki tudja, mikor látják egymást ismét. Így megbeszéltek egy találkozót, amit nem neveztek randinak és nem is iskolán kívül volt, csupán félrementek beszélgetni a suli mögé. A kínos csendet a szőke törte meg. „Te akarsz valamit?” Anna nagyon zavarba jött, de próbálta nem mutatni. Félt a következményektől és a választól, ezért azt mondta: „Nem! Miért?” A szőke azt felelte „csak” és továbbállt. Azóta eltelt több mint hét év. Néha találkoztak, köszöntek, s még talán beszélgettek is.
