Tárcán kínálom

Felelős szerkesztő: M. Szlávik Tünde Társszerkesztő: Standovár Ágota Tárcáink célja nem csak az olvasó szórakoztatása, személyes jellegű műfaj. Az ilyen írásokat egy régi-vágású újságban a lap alján hozták, desszertként a vonal feletti nehezen emészthető cikkekhez. Az itt közölt darabokhoz tehát képzeljen hozzá az olvasó egy színvonalas sajtóterméket alapos elemzésekkel, tényfeltáró, leleplező riportokkal. Vagy ne... ******************************Kattintson a Címkék után a szerző nevére és olvasson a blogban korábban megjelent műveiből!

Címkék

andré ilona-ibolya (4) antal anikó (16) arany piroska (5) balku lászló (9) balogh adrienn (1) balogh géza (22) baracsi endre (1) béke zsanett (1) bódi katalin (20) boldogh dezső (1) borbély balázs (1) b tóth klári (21) csabai lászló (10) csengődi péter (42) cserbakőy levente (8) csupor béla (2) czimbula novák ibolya (3) dávid józsef (4) deák-takács szilvia (3) debreczeny györgy (7) dinók zoltán (9) dunai andrea (2) ésik sándor (54) farkas józsef (1) farkas molnár péter (16) fehér noémi (1) filip tamás (1) fülöp gábor (4) gaálné lőrinczi éva (3) galambos lajos (1) gáspár ferenc (1) habony gábor (6) hajdú erika (5) hajdu sára (1) hargitai ildikó (4) hornyik anna (1) huba ildikó (2) illés zoltán (12) janáky marianna (2) jónás ágnes (1) juhász zsuzsanna (3) k. rados marcella (2) kácsor zsolt (6) kántor zsolt (15) karádi márton (1) karádi zsolt (5) kecskeméti zsuzsa (6) kiser edina (12) kiss gréta henriett (1) kiss péter (1) kis mezei katalin (2) koch zsófia (1) kovács kinga (1) kováts judit (3) köves istván (1) kulcsár (1) kulcsár attila (59) ladányi fedák enikő (1) lajtos nóra (4) lampl zsuzsanna (7) láng judit (1) m. szlávik tünde (3) margittai h. ágnes (8) merényi krisztián (1) mirtse zsuzsa (5) molnár péter (29) mórotz krisztina (4) nagy (1) nagy farkas dudás erika (13) nagy istván attila (1) nagy norbert (1) nagy zsuka (5) nyolcas józsef (1) oláh andrás (3) onderó szilárd (1) onder csaba (1) orbók ildikó (2) ozsváth sándor (37) pataki zsuzsanna (1) pénzes ottó (1) péter béla (13) petrozsényi nagy pál (25) piro m. péter (8) piró m. péter (1) rácz lilian (2) rácz tibor (1) radnó györgy (13) réti jános (14) rimóczi lászló (14) rusai márta (1) ruszó marietta (1) seres ernő (3) simon adri (3) somorčík sz. rozália (27) sonkoly istván (1) standovár ágota (14) szakonyi gabriella (1) szeifert natália (3) székely-nagy gábor (1) széll zsófia (2) szép szilvia (3) szilágyi erzsébet (2) szilágyi rohini (1) szőke imre (5) szombati gréta (4) szondi erika (2) szuhár csilla (1) t. ágoston lászló (1) tamás tímea (2) tornyi ferenc (10) turányi tamás (21) vajdics krisztina (5) váradi andrás (3) vaskó ilona (29) venyige sándor (3) veres roland (1) zajácz d zoltán (4) zápor györgy (9) zilahy tamás (5) zoltay lívia (1) attila (1) zsuka (1) Címkefelhő

Tárcáink kedvelői a nagyvilágban

Friss topikok

  • Gertrud53: Merész és pontos, nagyon ott van minden szó. (2018.09.24. 23:50) Boston – Massachusetts
  • Gertrud53: A végén ott a jellegzetes csavar, amit szeretek az írásaidban. (2018.09.24. 23:43) Jelenet
  • Gertrud53: (2018.09.24. 23:38) Temető, templomkert
  • Gertrud53: Szeretem a várost, ugyan nem ezt az arcat, de szeretem... (2018.09.24. 23:32) Csikágótól Kispestig
  • Gertrud53: Két év telt el és most megírhatnád a végsőt, a kilakolzatást... (2018.09.24. 23:28) A lakatos ebédje

Linkblog

Most olvassák

Életkép, vázlat, rajz, csevej... Ésik Sándor blogja

2012.01.14. 18:00 Ésik

Az élet értelme

Címkék: zápor györgy

Írta: Zápor György (1970-2010)



A fene se tudja, miért fröccsent akkorát az a pocsolya. Annyi autó átment már rajta, hogy tulajdonképpen meg is kellett volna szűnnie, ennek ellenére mintha felrobbant volna, szóval hirtelen ott volt az a gigantposzter méretű vízfüggöny, olyan lassan, kimérten mozogva, még arra is volt időm, hogy felé forduljak, terpeszbe álljak, kabátom szárát hátrahajtsam, kezem oldalamhoz közelítsem, a legnagyobb felületet mutassam, hogy ha már elkap, hát tegye tisztességesen, ne csak úgy tessék-lássék. Igazándiból tetszett az a trutymó, mert szép volt, mondhatni, elegáns, féltem is tőle, de bátor voltam, vakmerő, belenéztem, és láttam magam, hisz ő tükrözött, én persze szemrebbenés nélkül tükröződtem, és míg vártam a jelre, a kezem oldalamnál pihentetve, lepergett az életem, reggel hattól nyolcig, pontosabban én pergettem, hisz akkora nagy azért nem volt a baj, szóval vetítettem, és szinte hallottam, ahogyan züzmörgött a telefon.
Az ébresztő zizegés, mert nem akartam zenét beállítani, hogy aztán mindörökre megutáljam azt a szerencsétlen dallamot, szóval, ébredeztem, de csak éppen, mivel pitiáner rafinériával egy órát ráhagytam a tényleges időpontra, hogy első kétségbeesett riadalmamra telepedjen a megnyugvás, fetrenghetek még. Aztán a vécé, kezemben újság, sietve kerestem egy cikket, mielőtt pakolnék egy adagot, értesülésem legyen valamiről, szóval betű a fejbe, a salak meg gravitált. Jó volt ez, nagyon jó, az élet értelme. Itt kellett volna a napot befejezni.
Á, de nem. A zuhany alatt jó. Higgyem csak el! Az emberiség második legnagyobb találmánya a meleg víz, persze, csak ha az emberiség valamelyik tagja találta fel.
Mérnök, kezében vonalzó, körző, és ugye fehér köpeny, mert az a legfontosabb, szóval egy ilyen tudósféleség ül egy pulpituson, előtte nyitott könyv, földgömb, egy tányéron almák, metszett pohárban bor. És kiötli a meleg vizet. Így képzelem az alkotást.
A zuhany alatt jó volt, harminc perc, tán több, inkább több – nem számolom, csak úgy telik –, akkor is telt, a víz meg folyt a hátamra, és nem csináltam semmit, csak álltam, nem kentem magamra tusfürdőt, azon már rég túl voltam.
Egyszer vége lett, mint minden reggel, és most se tudtam, miért, elzártam a csapot, megtörölköztem, kibotorkáltam a fürdőszobából a nagyszobába, bekapcsolni a rádiót, mert annak szólni kellett, babonából, vagy mit tudom én, csak úgy figyelemelterelésként, hogy mégse arra gondoljak az elsők közt, hogy ez se, az se, amaz se, semmi se, szar a világ. Persze legtöbbször nem szar, csak reggel, mert akkor indul, és olyankor rángat, mit egy ócska, zsúfolt vonat, amelyiken nincsen hely, nemhogy menetirányban, de még ellenkezőleg sem, csak ázott kabátok szaga meg kalauz van.
Szólt a rádió, én meg csak ültem, mert elfelejtettem, mit is akartam, hogy előbb keressek ruhát, vagy inkább tegyek fel teavizet, de ez a két lehetőség sem jutott az eszembe akkor, csak itt – szemben a vízfüggönnyel –, utólag. Így ültem, és bámultam a tévét, pedig be sem volt kapcsolva, hisz rádióztam, mint egy éve minden reggel. Erre emlékeztem akkor is. Végre csak-csak ráeszméltem a világra, vagy ha nem is arra, de valami reklámra mindenképp, lényegtelen. Aztán a várható időt mondták.
A fene essen az időjárásba, mormogtam, pedig tudtam, hogy abba már beleesett rég, és csak arra jó az egész, hogy embereket összeugrasszon, mint Krisztát meg engem tegnap este, hazafelé a kocsiban.
Mert én imádok vitatkozni. Higgyem csak el! Az emberiség harmadik legnagyobb találmánya a vita, persze, csak ha az emberiség valamelyik tagja találta fel.
Hajós, előtte az asztalon térkép, körző, szextáns, egy tányéron almák, metszett pohárban bor. És visszaszól valamit a jobbról, pufók arccal fúvó szélnek. Így képzelem az eszmecserét.
Szóval, Krisztával ültünk a kocsiban, gurultunk a többi autóval, és már nem is tudom, miért, megjegyeztem, hogy ma sem olyan volt az idő, mint azt reggel jósolták, de még csak olyan sem, mint amilyennek délben felvázolták, mintha akinek a dolga lenne, még arra sem vette volna a fáradtságot, hogy kimenjen az épület elé tájékozódni, merről, hány méter. És még azt is hozzátettem, csak, mert nem tudtam abbahagyni, hogy ilyen erővel én is tudnék időjárás-jelentést rettyinteni, akár évekre előre, ha jó pénzért úgy kívánnák tőlem. És csak mondtam-mondtam a hasonló demagóg szövegeket, amit már igazán nem kellett volna, mert Kriszta, oly sok dolga mellett meteorológus – vagy valami olyasmi –, számtalanszor próbálta elmagyarázni, hogy nem úgy van az, meg több az annál, mint amit az ember hall a rádióban, még annál is, amit érez a saját bőrén, de nem igazán tudott meggyőzni. Így aztán időről időre rákezdtem, és mondtam a magamét, ő meg csak hallgatott, de ott, este, az autóban, elege lett az egészből, és csak arra kért, hogy tegyem ki egy HÉV-megállóban. Én meg fölényeskedve löktem neki, hogy ugyan-ugyan, ne kezdje már a hisztit, inkább cáfolja meg, amit felvetettem, már, ha tudja. Ám ő csak azt mondta, hogy ki akar szállni, és menjek a fenébe, lehetőleg ne retúrjeggyel.
Kitettem, aztán elhajtottam, otthagyva a megállóban egy csomó ember között, akik nem tudták, hogy meteorológus, így nem estek neki a hamis előrejelzések miatt. Vélhetőleg.
És mikor visszasoroltam a többi autó közé, feltekertem a hangerőt a cd-lejátszón, és ordítottam a szöveget, előre-hátra himbálva magamat az ülésben, már amennyire az öv engedte. Eszembe sem jutott Kriszta, de még az időjárás sem, csak az ordítás volt meg én, és gurultunk az úton.
Mert valami csoda, így autózni. Higgyem csak el! Az emberiség negyedik legnagyobb találmánya a magányos autózás, persze, csak ha az emberiség valamelyik tagja találta fel.
Karmester, rövid fekete kabátban, sállal a nyakában, egy asztal fölé hajol a kulcsokért, egy asztal fölé, melyen lant, tintatartóban lúdtoll, egy tányéron almák, metszett pohárban bor. És rögvest elindul a világ első magányos autózására. Így képzelem a korszakalkotást.
Szóval, haladtam, mint a többiek a sorban, és ordítottam a szöveget, pontosabban a vélt szöveget, mert csak egy-egy szót értettem, a többit, azt halandzsáztam hozzá, de nekem így is jó volt, sőt, így volt csak jó igazán, mert nem zavart a mondanivaló, azt fantáziáltam a zenéhez, amit akartam, amilyen hangulatom volt éppen az ordítozás idején.
És ez így ment, míg haza nem értem, és csupán ott, a ház előtt jutott az eszembe, hogy hátha hívott Kriszta, csak a dübörgéstől nem hallottam meg. Előkotortam hát a telefonom, de nem volt nyoma, hogy bárki is keresett volna. Na, gondoltam, ilyen sem volt még, mióta együtt vagyunk, és kikapcsoltam a lejátszót. Ültem a kocsiban, pontosan nem is tudnám megmondani meddig, közben járt a motor, biztosan anyáztak a házban lakók, de akkor eszembe sem jutott a tapintat.
Az igazság kedvéért nem is Kriszta, hanem Bea, de én, mikor bemutatkoztunk, olyan zavarban voltam, hogy nem figyeltem, mit mondott, csak percekkel később, miután hazaindult, jöttem rá, hogy a nevét sem tudom, ám az arca alapján meg mertem volna esküdni, hogy Kriszta. Persze nem az volt, mint azt másnap megtudtam, miután küldött egy SMS-t, és Bea-ként írta alá. Kissé el is szontyolodtam, de aztán megmaradtam a feltételezett nevénél, és ő hagyta, még tetszett is neki.
Szóval, ott ültem, tán egy órát is, bámultam a sötétbe, míg végre leállítottam a motort, persze nem a többi lakó iránti tapintatból, mert ez akkor eszembe sem jutott. Bezártam a kocsit, felmentem a lakásba, leráztam a ruhámat, konyakot vettem elő, meg poharat, benyomtam valami klasszikust a hifibe, ledobtam magamat az ágyra, töltöttem és kortyolgattam, persze csak úriemberesen.
Mert a legfelemelőbb klasszikus zenére konyakozni. Higgyem csak el! Az emberiség ötödik legnagyobb találmánya a sznoboskodás, persze, csak ha az emberiség valamelyik tagja találta fel.
Körorvos, fotelban, ölében nyitott könyv, ujjait homlokához érinti, dohányzóasztalon lemezek, partitúrák, koponya, egy tányéron almák, metszett pohárban bor. És felkészül a műélvezet okozta fejfájásra. Így képzelem az összpontosítást.
Szóval, elmerültem a konyakban, egészen az elalvásig, és azon túl, és nem álmodtam semmit, de annyira semmit, hogy reggel azzal a gondolattal keltem, amelyikkel elaludtam, jelesül, hogy a fene essen az időjárásba, és tudtam, hogy abba már beleesett rég.
És ott ültem az ágyon bámulva a tévét, amit be sem kapcsoltam, aztán kotorászni kezdtem a ruháim közt, keresve a telefonomat, és meg is leltem, mintegy jutalomként állhatatos kutakodásaimért, szóval, kezembe vettem, és láttam, hogy Kriszta még mindig nem keresett, hát hívtam én, csörgettem, míg hangpostára nem váltott. Akkor bontottam, majd újra próbáltam, megint a hangpostáig, és hallottam, hogy szia, Bea vagyok, hagyj üzenetet, de eszem ágában sem volt üzengetni, én beszélni akartam vele. Nem vette föl. Na, gondoltam, ilyen sem volt még, mióta együtt vagyunk, és leraktam a készüléket, kimentem teát készíteni, meg mézet kapargatni a csupor faláról, hogy valami tápérték is éltessen, míg be nem érek a dolgozóba, az ottani étkezdében reggelit falni.
Mert más által készített és feltálalt finomságot enni a legínyencebb dolog. Higgyem csak el! Az emberiség hatodik legnagyobb találmánya a felszolgált étel, persze, csak ha az emberiség valamelyik tagja találta fel.
Könyvelő, háziköntösben, szemüveggel az orrán, terített ebédlőasztalnál, körben a családjával, középen levesestál, egy tányéron almák, metszett pohárban bor. És várja, hogy a cseléd szedjen neki. Így képzelem a hatalmat.
Szóval, ittam teát, felöltöztem, elzártam a csapokat, lekapcsoltam a villanyokat, bezártam az ablakokat, aztán kiléptem az ajtón. Megnéztem a villanyórát, forog-e, hát meg sem mozdult, de azért visszamentem ellenőrizni, hogy elzártam-e, becsuktam-e, amit kellett, mert fő az óvatosság, na meg egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy elzártam-e, becsuktam-e valamennyi veszélyforrást, aztán még kétszer megismételtem az egész procedúrát, de végtére is elindultam, bár akkor sem tudtam, megvizsgáltam-e, amit ajánlatos, csak arra gondoltam, hogy hinni kell valamiben, nekem történetesen abban, hogy minden rendben.
Utoljára is leértem a kocsihoz, és míg a kulcs után matattam a zsebeimben, azon morfondíroztam, hogy nem lenne-e jobb gyalog mennem, hisz nem sokat aludtam, azt is konyakosan, de aztán megleltem, amit kerestem, és abban a pillanatban már nem volt kétséges, hogy autóval megyek, hisz ha már van, akkor használjuk. Beültem, indítottam, elindultam, a szokott úton, épp időben, így a szomszéd házból a szőke lányt megbámulhattam, amint a kutyáját sétáltatta.
Rákanyarodtam a főútra, ott, ahol a busz is jár, és kisvártatva elértem a megállót, balra néztem az út másik oldalára, ahol jönni szoktam, ha gyalogosan indulok neki, és azt kellett látnom, hogy egy nagy pocsolyából verik fel a vizet a járókelőkre az autók, és akkor megsajnáltam magamat.
Mert önmagunk sajnálása a legmegindítóbb. Higgyem csak el! Az emberiség hetedik legnagyobb találmánya az önsajnálat, persze, csak ha az emberiség valamelyik tagja találta fel.
Pap, támlás székben, magához szorított, csukott könyv, áldást osztó jobb, faragott asztalon feszület, egy tányéron almák, metszett pohárban bor. És végig magára gondol, így képzelem a lélektant.
Szóval, megsajnáltam magamat, mert láttam, amint baktatok az átjáró felé, ahol az autók fröcskölték a vizet, hisz nem lassíthattak, nem térhettek ki, akkora volt a tumultus.
Azért mégsem hagyhattam, hogy ez így menjen, hát megfordultam az első adandó lehetőségnél, ahogyan a forgalmi vizsgán kérik, ha már mindenképp el akarnak téríteni a biztonságos többiekkel haladástól. Visszaautókáztam az átjáróhoz, felparkoltam a járdára, és várni kezdtem, hátha felbukkanok, mert esetleg úgy döntöttem indulás előtt, hogy a tömegközlekedést választom.
És ahogy várakoztam magamra, megcsörrent a telefon, Kriszta nevét jelezte, én meg beleszóltam, hogy csókolom, mert így szerette, ő meg vissza, hogy háló, ott ki beszél, mert így szerette, amiért is imádtam, szóval kapcsolatot teremtettünk, én az út mellett, ő meg valahol a város közepén, de azért jó volt, még a vacak idő sem zavart. Olyannyira nem, hogy említést sem tettem róla, pláne arról nem, hogy a rádió szerint ma hetedik napja nem esett az eső.
Végre béke volt, és szerettem volna megosztani valakivel. Mert másokkal megosztani a híreket a legvarázsosabb. Higgyem csak el!
Az emberiség nyolcadik legnagyobb találmánya az elújságolás, persze, csak ha az emberiség valamelyik tagja találta fel.
Katonatiszt, kezét kardján nyugtatja, nehéz, kecskelábú asztalon csákó, papírok, ólomkatonák, egy tányéron almák, metszett pohárban bor. És hamarost elharsogja a napiparancsot. Így képzelem a hírközlést.
Szóval, feszített a vágy, hogy valakivel tudassam, miszerint Kriszta, aki valójában Bea, kibékült velem, túllépett a tegnapi vitán, én pedig megembereltem magam, és nem szajkóztam az igazamat, a nyilvánvaló igazságot, tehát minden a legnagyobb rendben. De épp akkor nem jött arra senki, csak az autók, azoknak meg mégsem mondhattam el az örömhírt, részint, mert egy gép nem igazán érti az ilyen emberi érzéseket, részint, mert nem akartam fokozni a már nélkülem is végeláthatatlan zsúfoltságot, ezért kiszálltam a kocsiból, hogy hátha találkozom valakivel, talán magammal, ha esetleg úgy döntöttem indulás előtt, hogy a tömegközlekedést választom. És ahogy ott bóklásztam az út mellett, egyszer csak eltűntek az autók, sőt az ég egy darabja is.
A fene se tudja, miért fröccsent akkorát az a pocsolya. Annyi autó átment már rajta, hogy tulajdonképpen meg is kellett volna szűnnie, ennek ellenére, mintha felrobbant volna, szóval, hirtelen ott volt az a gigantposzter méretű vízfüggöny, olyan lassan, kimérten mozogva, még arra is volt időm, hogy felé forduljak, terpeszbe álljak, kabátom szárát hátrahajtsam, kezem oldalamhoz közelítsem, a legnagyobb felületet mutassam, hogy ha már elkap, hát tegye tisztességesen, ne csak úgy tessék-lássék. Igazándiból tetszett az a trutymó, mert szép volt, mondhatni, elegáns, féltem is tőle, de bátor voltam, vakmerő, belenéztem, és láttam magam, hisz ő tükrözött, én persze szemrebbenés nélkül tükröződtem, és vártam a jelre, a kezem oldalamnál pihentetve.
És elkapott a koszos lé. Nemcsak úgy, tessék-lássék, hanem igazán, ahogyan illik, tetőtől-talpig, orrba-szájba, hajat hátrafésülve, de még mindig Krisztának örültem. Na, gondoltam, ilyen sem volt még, mióta együtt vagyunk. Leengedtem a kezem, a kabátom szára magától visszacsúszott a helyére, visszabotorkáltam a kocsihoz, bekecmeregtem, összekoszolva a kárpitot, még egyszer, utoljára szétnéztem, nem jövök-e az átjáró felé, ha esetleg úgy döntöttem indulás előtt, hogy a tömegközlekedést választom, aztán index nélkül, rádőlve a kormányra hazaraliztam.
Fenn a lakásban leráztam magamról a nedves ruhát, bevágtam egy nagy pohár konyakot, beraktam valami klasszikust, aztán a vécé, kezemben újság, sietve kerestem egy cikket, mielőtt pakolnék egy adagot, értesülésem legyen valamiről. Jó volt ez, nagyon jó, az élet értelme.
Mert az emberiség legnagyobb találmánya az élet értelme, persze, csak ha az emberiség valamelyik tagja találta fel.

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://tarcankinalom.blog.hu/api/trackback/id/tr573544830

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.