Írta: Nyolcas József
Pénzszaga úr fáradt lassúsággal vakarta meg a tarkóját, miközben a szétült, színehagyott foteléből a mindig vetetlen ágyába feküdt át – akkurátus, percíz figyelemmel a késő esti híradót befejező tévékészülék kikapcsolására. Bensőséges kapocs kötötte össze őket: ragaszkodott mindkettő a másik közelségéhez. A férfi rég elmúlt negyven, esti magányának kísérője is húszon túli.
Sötét lett. A dobozban is, a takaró hűvös palástján is. Mielőtt álomba merült Pénzszaga úr, a feleségére gondolt, aki a lakásuk egy távoli szobájában rendezkedett be.
Találkoztak délután pár percre a hűtőszekrény előtt. (Itt kell megjegyezni, hogy nem mindig van ez így. Olykor napokig sem futnak össze. Megy minden a maga kerékvágásában, kinek-kinek a napi dolgai szerint.)
– Szervusz Éva!
– Szia Drágám!
Feltűnt neki, hogy a neje hajszíne megváltozott. Valahogy sötétebb, barnább, bordóbb (?), de legalábbis valamilyenebb a megszokottnál, ám nem szólt többet ő sem, az asszony sem.
Erről a hajszínről gondolkodott, míg elaludt a hátán fekve, szétvetett lábakkal.
Horkolt és álmodott.
A lassú, zörgésszerű hangokat nem hallhatta senki, legfeljebb a nyitott ablak előtti vén, felkopott törzsű akácot néhány évvel ezelőtt éjjeli szállásul választó gerlepár, akik esőben-hóban egymáshoz bújva várják nyáron a rigók életszító hajnali füttyét, télen pedig a kicsit odébb levő templom rövidálmú vénasszonyokat misére hívó harangjának kongását.
Álmodott.
Az álma réges-régóta ugyanazt az utat járja: a valóságba kiszáradt patakmederként mélyedő, kemény lépések alatt felporló, nehéz, verítékes, végtelen utat. Mindig ugyanazt – lépésről lépésre.
Először gyerek. Már nagyobbacska. Pipacsot szed egy hosszú, téglából épített, málladozó vakolatú gyárkerítés mellett, amit valaki valamiért valamikor sötétkékre festett. Azt sose álmodja meg, hogyan jut oda, de miután tele a karja a fanyar illatú, tavaszhűs virágkévével, türelmetlenül fut át egy távoli, vonzó városba. Mezítláb fut, verítéktől csapzott hajjal, elfáradt tüdővel, sokáig, hosszú évekig, minden erejét felemésztve, botladozva, árkokat, hantokat átugorva.
Az utcákon nincsenek emberek, sem járművek. Fák, madarak sincsenek. Fény van mindenhol, árnyak nélkül áradón, kényelmes, otthonos gyengédségben. Az összetorkolló, szétágazó, kanyargó és nyílegyenes utcák labirintusában az ápolt gyepszőnyeget viselő útszéli árkok mögött a bal és a jobb oldalon is egymáshoz csendes titoktartással tapad száz és száz különböző formájú, elegáns épület. Felirat nincs egyiken sem, de ő érzi, hogy idetartozik, itt van a legbensőbb világa. Megújult erővel igyekszik a sorjázó kereszteződéseken át oda, ahol a saját helye várja. Egy foghíj, egy vákum, egy semmi, ahol ő maga hiányzik csak a végtelen, tökéletes láncból.
Beáll és épületté lesz.
Hallgataggá, elegánssá – mint a többi. Lesz be- és kijárata, lesz szabályzata, lesznek fotelok és kitöltendő űrlapok. Pultok emelkednek, rajtuk kevés fényigényű, üde növények csillognak zölden, kis edénykékben. Megnyugszik. Az álma is hallgatag és elegáns egy percre. Útjának ez a leginkább szeretett szakasza nem sokáig tart.
Megszokott, évek óta éjszakáról éjszakára ismétlődő rutinnal bomlik ki az új énje épületvoltából, mint molylepke a bábállapotból. Önmagává kél tetőtől talpig Pénzszaga úr: a végső szakadásig hordott, mindig ápolt cipőjében, az épp nem mosásban levő nadrágjában, az elszürkült ingjei egyikében, a közismert kék-fekete csíkos nyakkendőjében, felöltő nélkül. Borotváltan, sápadt, komor ábrázattal, fakó tekintettel, a homloka ráncai mélyén olykor-olykor megcsillanó verítékpárával.
Ebben a változásában egyidejűleg keletkezik a másik alakja is: épületbábjának megőrzi lényegét, a magvát, a spirituszt: magát a trezort. Vastag, erős, mindennél erősebb falú, soha be nem zárt, nehéz ajtajú, tágas, mindig üres belsejű, szobányi kamra is lesz, amiben vakító fehér fény lobog szüntelen.
Az álom ekkor teljesedik ki, és válik múltat, jövőt jelenbe kovácsoló-kovácsoltató lázzá.
Pénzszaga úr hord és hord és hord unos-untalan önnön trezorlétébe mindent, amire csak hatása lehet. Percről percre fordul a rudakat, zárakat, pántokat rejtő vasajtón. Viszi a mosdóvizének melegét, a reggelijéhez tartozó kávét, a kilyukadt zoknik helyett vásárolt újakat, mozi- és színházjegyeket, az ébredés utáni nyújtózást, a hétvégi meccs góljait és pofasörét... Hordja be cseppekre szaggatva a szerelmet, beviszi a csókok ízét, a lugasbéli közös ebédek derűjét, és éjről éjre berakja a régi pipacscsokros álmát is.
Még messze a reggel, a trezor sem telik, de most történt valami: bagoly suhant be a nyitott ablakon, és az ágy fölé telepedett. A szárnyával kavart légörvény selymesen libbent el Pénzszaga úr szemhéja fölött, ami őt álmában idegen, riasztó helyzetbe sodorta: feküdt önléte épületének hideg, nedves kőpadlóján, és a mellén terpeszkedett ugyanez-önlétének a mindenségsúlyú páncélterme.
