Írta: Zajácz D. Zoltán
Társadalmi munkában
A 80-as években a rendszer mániája volt a közösségi lét. A szocialista embereszmény a közösségi feladatokat önként vállaló, az egyéni érdekeit háttérbe szorító személyiség volt. Erről szólt a kisdobos- és úttörőmozgalom, a KISZ, a szocialista brigádverseny, a társadalmi munka, és még sorolhatnám…
A ma olyan sokat szidott panelházak, lakótelepek is a szocialista együttélés próbakövei voltak. Nem mintha Nyugaton nem épültek volna toronyházak, de nálunk valahogy a lakógyűlésekkel, a közös képviselő intézményével, a közös helyiségek használatával, a közös parkosítással, a lépcsőház takarításának beosztásával az egész olyanná vált kicsiben, mint maga a rendszer, amelyben éltünk.
Hogy tudtunk-e egymás mellett békében élni? Egy fenét. Ha valakinél ordított a magnó vagy a tévé, vagy ha hétvégén nem a garázsban, hanem a lakásban barkácsolt, esetleg két napig fúrta a falat, attól akkor is ugyanúgy megőrültek a körülötte lakók, mint ma.
Kedvenc lapomban, a Magyar Ifjúságban ugyan egyszer olvastam egy példás lakóközösségről valahol a Dunántúlon, akik közös könyvtárat, olvasótermet, gyermekmegőrzőt hoztak létre egy tízemeletes ház alagsorában, de ez akkoriban is science-fiction kategória volt.
Ültetés, építés
Ellenben valóban képesek voltak az emberek a hétvégéjüket, szabadidejüket feláldozni azért, hogy úgynevezett társadalmi munkában parkosítsák a környezetüket, vagy tornatermet építsenek a lakótelephez tartozó iskolában. Ma, amikor mindannyian sokkal inkább individuumok vagyunk, mint közösségi lények, ki az a bolond, aki kevéske szabadidejét feláldozva, ingyen dolgozna bárkinek is?
Akkor az emberek valamiért elhitték, hogy ezzel részei egy nagyobb folyamatnak, egy nagyobb összefüggésnek, a szocializmus építésének, amelyben majd minden befektetett energia megtérül, vagy legalábbis értelmet nyer.
A végeredményt tudjuk
Szájensz fiksön
A korszakban már voltak legendás tudományos-fantasztikus filmek. Nem a 80-as években, de a 70-es évek végén született a Csillagok háborúja - de maradjunk csak a televíziónál: két sci-fi sorozat is rendkívüli népszerűséggel bírt: a Pirx pilóta kalandjai és az Alfa holdbázis.
Mindkettőt újra adják a Filmmúzeumon, így az ember össze tudja vetni akkori és mostani benyomásait.
Nos, a magyar Pirx pilótán (alakítója az amúgy zseniális Papp János) már akkor is mosolyogtunk: azzal vált népszerűvé, hogy nagyon is nyilvánvaló módon kenyértartóból, kávéfőzőből, Skoda hátsólámpából rakták össze az űrhajókat és az űrbéli objektumokat…
Mindig izgalmas volt felfedezni, hogy “apa, nézd, egy sajtreszelő az űrállomás fala”, vagy “az nem egy citromfacsaró ott az űrhajó elején?” stb.
Nem lévén számítógépes animáció, a filmek úgynevezett blue box technikával készültek, vagyis a csupa kék stúdióban felvett embert szépen odakopírozták egy bármilyen háttérképre. Esetlen volt és kezdetleges, de a mienk.
Sas I, Sas II.
A maga korában zseniális volt viszont az Alfa Holdbázis című angol sorozat, Martin Landauval a főszerepben. Ettől akkoriban tátva maradt a szánk: az alkotók megpróbáltak mindent kihozni belőle, amit csak a kor technikai színvonalán lehetett. Néha persze látszott, hogy mi készült műteremben, mi nem, de azért ezt nagyon lehetett élvezni.
Tegnap megnéztem az egyik részt a Filmmúzeumon: nem mondom, hogy nem mosolyodtam el párszor a sutaságokon, de ezek az elemek csak mai szemmel, a digitális technika, a számítógépes animációs korszak felől nézve nevetségesek.
Vajon húsz év múlva így fogunk mosolyogni a Mátrixon is?
