Ők a buszmegálló egyik sarkába húzódtak, én a másikba. A drótüveg szennyes falán gyorsan suhantak el a szélkergette levelek, és egy részük fennakadt az országút másik oldalán lévő kerítésen. Úgy tapadtak ott, mint álcahálón az odavarrt műlombok. A kinti szélvihar ellenére itt belül meglehetős csendesség honolt.
A fiú egyidős lehetett a lánnyal, a lábaik mellett játszadozó mezítlábas kisgyerek pedig olyan kétéves forma. Előbb testvéreknek néztem őket, mert a két nagyobb nem látszott többnek, mint tizennégy. És úgy egymásba bújtak. Ijedelemre éppen volt is ok, mert az orkán egyre vadabbul tombolt.
Aztán felfedeztem, hogy a leányka hasa annyira domború a virágmintás kötényke alatt, ami semmi mással nem magyarázható, mint... Istenem, ez a jóformán még gyerek - terhes. A szél felőli oldalon lévő nyárfa keservesen nyekergette törzsét, és egy fiatal ága korbácsként csapódott végig időnként a megálló oldalán. A fiú és a lány veszekedni kezdett, de akárhogy figyeltem, nem értettem a nyelvüket. Az indulatra csak következtethettem, amint a fekete szemek lángot vetettek. Gyermeki arcon felnőttektől ellesett fintorok, rándulások.
A kicsi a lábuknál egy ócska rádiót nézegetett, csavargatott, láthatólag hozzászokott már ahhoz, ami éppen zajlott fölötte. Bodros ruhácskája sárga volt valami törmeléktől, ami minduntalan a nyaka közé hullott. A réges-régen épült buszmegálló sarokoszlopát rágta meg a szú, és a szél nyomásától meghajló gerenda lyukaiból indult el az összerágcsált faanyag. Leesett a rádió hátlapja. Két laposelem bukkant elő, a gyerek legnagyobb ámulatára. Régiek lehettek, mert az oldalukat kimarta a bennük levő csiriz és a rézlemezek is porlottak. Ahogy véletlenül egymáshoz értek, sercegve hánytak apró kis szikrákat. A haragos felhőktől olyan sötét lett, hogy tisztán látszottak a villanások még a megálló másik sarkából is.
Vajon testvérei a két nagy, vagy szülei? Ők ketten időközben kibékülhettek. A fiú a drótüveghez szorította a lányt, és vézna kezével ölelgette. Mintha áramütés járta volna át a kis testet. Boldog mosollyal bontakozott ki a mohó karokból. Neki szem előtt voltam, a fiú talán elfelejtette, hogy nincsenek egyedül. Megfordult és kedvetlenül húzta fel ajkát, gyönyörű, hófehér fogain. Elpárolgott szerelmes kedvük. Leguggoltak. Állva is meghökkentően kicsi termetűek voltak, de így, mint egy gombolyag. Aztán felfedezték a gyerek kezében lévő elemeken a sápadt villámocskákat. Határtalan érdeklődéssel kezdték pattogtatni a ragadós rézlemezeket.
Ijedten vettem észre, hogy milyen bénult csend van. Már az elemek sem adtak több szikrát, kimerültek. Bombákként csapódtak be az első esőcseppek. Felpattantak a porból, mint a higany. Akkorák voltak, mint egy szilva. A nyárfalomb között pedig végighasította a koromfekete eget az első mennykő.
Ők hárman nyüszítve, csendesen sírtak, mint a kisgalambok a dúcban. Eggyé gömbölyödve, kezükben a csirizes elemekkel, amelyekből elfogytak a sápadt villámocskák.
