Írta: Standovár Ágota
Te olyan kemény nő vagy, hallom gyakran, és azt is, hogy irigyelnek. Pedig dehogy vagyok én kemény, csak becsapom őket a magamkészítetette álcámmal. Az elmúlt években annyiszor bújtam már bele, hogy lassacskán hozzám nőtt.
Tudom, ez mit jelent. Sérült nő vagyok. Szerepjátszom, így védem meg magam, rejtem el érzékenységemet.
Nagy igyekezetembe beleszürkülve és szétfolyva simulok környezetembe. Alkalmanként mégis felcsillanok, ha váratlanul rám vetődik a fény, de olyankor is, amint tehetem, visszaigyekszem az árnyékba, elrejteni előtörő érzelmeimet.
Bújócskázom, meg ne lássanak, fel ne ismerjenek, ne bántsanak.
Hogy mióta játszom így? Idejét sem tudom. Abból, hogy számomra észrevétlen romlott meg a házasságom, úgy gondolom, már akkoriban is játszhattam, otthon a mindenre odafigyelő, a szeretetölelést és biztonságot nyújtó anyát, feleséget, szeretőt, a munkahelyemen meg eljátszottam a beosztottjaim és a főnököm elvárásainak megfelelő vezetőt.
Túlságosan belefáradhattam játékaimba, másképp nem ért volna autóbaleset. (Erre a tényre is csak néhány évvel később, új életemet játszva döbbentem rá.) Amikor a kanyarban elvesztettem uralmam az autó felett, és láttam közeledni a kamiont, nem féltem. Tudtam, hogy meghalok, és ettől a felismeréstől kezdve már a minden mindegy nyugalmát éreztem. Azt hiszem valamiféle ősi életösztöntől vezérelve mégis rántottam kettőt-hármat a kormányon. A határozott mozdulatokkal mentettem meg saját életemet.
A baleseti sebészeten aztán visszakaptam a hitem. Elhittem az orvosomnak, valamit még nem végeztem el, valami fontos dolgom van, másképp nem maradhattam volna itt.
Azon a napon hoztam meg fájdalmas döntéseimet, és verseket írni is aznap kezdtem.
Megszállottként használtam ki azt a néhány fiatal költőt, akikre a világhálón akadtam rá, és hajlandónak mutatkoztak foglalkozni a szövegeimmel. Megpróbáltam tőlük ellesni az írás fortélyait, mert a fejembe vettem, hogy jó költő leszek.
Kinek is akartam mindezzel bizonyítani? Magamnak. Mit is? Hogy képes vagyok megfelelni. De kinek, vagy minek kell megfelelnem? Két évembe telt, mire felismertem, csak a szeretetet hajszolom. Azt akarom elérni, hogy rám is legyenek végre büszkék, leginkább a szüleim, akikkel fiatal felnőttként szembeszálltam. Nem teljesítettem be álmukat. Nem lett belőlem jónevű ügyvéd.
Megszabadulva ettől a sokéves tehertől, könnyen tanultam újra a hitet önmagamban, és abban a nőben, aki lassacskán merészkedett elő belőlem.
Eleinte félénken, lesütött szemmel, majd egyre magasabbra emelt fejjel szemlélődtem körbe a világban. Kezek nyúltak felém. Volt, amelyiket elfogadtam. Mertem szeretni, és elhittem, sok-sok év után először, hogy szerethető vagyok. De azt senkinek nem hagytam, hogy karácsonyfává díszítsen olyan tulajdonságokkal, amelyekkel nem rendelkezem. A cicomázási vágy legelső jelére kiléptem a kapcsolatból.
Amikor engem ért utol a szerelem, észre se vettem, ahogy teleaggattam üveggömbökkel az emberem.
Idővel minden karácsonyfa összeszárad, meghajlanak ágai, és hiába ragaszkodik az emberlánya a meghittség illúziójához, nincs olyan reggel, hogy egy-egy leszánkázott üveggömb ne heverne a lába előtt.
A kemény nő tudja, a karácsonyfák nem fenyők, a kemény nő tudja, a fenyők csak a szabadban nőhetnek az égig, és egy kemény nő nem fél kiköltözni az erdőbe, ahol nincs szüksége álcákra, és nem kell ábrándokat vetítenie karácsonyemberre.
A kemény nő tudja, az igazi keménység az, ha sírásra és nevetésre vetkőznek a fák.
Kemény nő vagyok?
Majd ha én is ott állok csupaszon, akkor leszek kemény nő, ugyanakkor nőiességemben lágy.
