Írta: Csabai László
Mióta nagyapám meghalt, ritkábban találkozom vele. De szombat délben benézett hozzánk. A kedvesnek hmmm-getett, a gyerekeket hátba vágta és sáros bakanccsal elcaflatott a hűtőhöz. Mérges volt, mint általában.
– Pofátlanok ezek a kofák, még zárás előtt sem engednek az árból. A nép meg kibííírhatatlanul ostoba! Hőbörögnek, mert beviszem a biciklit a standok közé. Na, majd az ő kedvükért hagyom, hogy ellopják a trógerek! ’41-ben, mikor a finánciskolából jöttem haza, nem engedte a vasút, hogy felvigyem a szerelvényre, teli voltak a vagonok, az is igaz, mert sok kocsit elvitt a Honvédség, szóval, nem tudtam mit csinálni, szétszedtem alkatrészekre, felszálláskor megkérdeztem, ki utazik Nyárligetre, azok között szétosztottam, itthon meg összegyűjtöttem, csak a lánc tűnt el, de hát ez benne van ilyenkor a pakliban. Az mi? – kérdi minden átmenet nélkül, s egy kisebb fazékra mutat a hűtő legfölső polcán.
– Csirke, paprikás csirke, tegnapi.
– Te csináltad? – kérdi, s leplezetlen lekicsinyléssel végignéz rajtam.
– Persze, hisz tudod, hogy nálunk én fő…
– Gazok vannak benne? – szakít félbe kurtán. (A kedves olvasta a Nők Lapja Café-ban, hogy a frissen vágott fűszerek íz- és gyógyereje messze meghaladja a szárítottakét, s azóta a piacon tejfölős dobozokban árult élő fűszerszámokat veszek. Az ajtónál állnak sorban.)
– Csak curry és kurkuma.
Elfintorodik és visszateszi. Aztán mégis kiveszi megint és beleszagol. Ismét elfintorodik, de belekóstol. Folytonos fintorgás, szájhúzogatás közben nekilát.
– Megmelegítsem? – kérdem bátortalanul, persze meg sem hallja.
– Szóval ’41-ben kínnal-keservvel hazahoztam Pestről, nem fogom engedni, hogy valami tróger elvigye. Meg lehetne oldani a dolgot, ha egy embert kirendelne a piacparancsnok, és az szemmel tartaná a biciklimegőrzőt. Te, szólhatnál valakinek ebben az ügyben, nokedli mér’ nincs? – vált megint témát hirtelen.
– Spagetti van.
– Jó, azt majd ezután. De a paprikáshoz jó lenne egy kis nokedli.
– Nokedli nincs, spagetti van. A paprikáshoz.
Fölkapja fejét a csodálkozástól. Csuklik, visszaköp néhány csontot a lábasba, megszopogatja ujját, majd beletörli nadrágjába.
– A spagettihez mártás dukál.
– Jó a spagetti paprikáshoz is, ahány ház, annyi…
– Nem tudsz nokedlit szaggatni! – zárja le a témát.
– Nem bánom, hozd azt a spagettit, de gázon melegítsd meg, ne mikróban, mert benne maradnak a sugarak! A piacon találkoztam az öreg Verhoveszkivel. Üdvözöl. (Fogalmam sincs ki az.) Én meg, hadd hízzon a mája, dicsérgettem, hogy mióta ő befejezte az ipart, nincs egy rendes szabó Ligeten. Ez különben igaz, neked is nagyon jó nadrágokat csinált traktorponyvából… Ja, nem neked, hanem apádnak, mindegy… Aszongya, attól fél, nemsokára meg fog halni. – Persze, hogy meg fogsz halni! – válaszolom. – Mindjárt 90 éves vagy, jól is néznénk ki, ha nem halnál meg, nem vagy te Ottó! (Ez alatt Habsburg Ottót, pontosabban Hapsburg Ottót kell érteni.) Mire ő, hogy jönnek neki mindenféle álmok, találkozik rég elhunytakkal... Én megmondtam neki kereken: – Engem a túlvilág, nem nagyon érdekel! Nem szeretném, ha az angyalok nyaggatnának. Anyósodtól! – mutat diadalmasan egy tányér fasírtra.
– Egyhetes. Engedj, kidobom. (Kedden kaptuk, de a gombócok felületén már látszik egy kis bőrösödés, nem való fogyasztásra.)
– Megismerem, az csinál ilyen kis golyókat – folytatja feltartóztathatatlanul, s dobálja őket a szájába. Közben persze az előbbi fogásból is kanalazgat.
– Anyósod jól főz, mindig mondtam: a parasztoknak van a legjobb kosztjuk. (Ezt a kijelentést anyósom nem tudhatja meg!) Nem fürödtél be a naményi lánnyal. (A kedvesre gondol, aki fölmenekül az emeletre.)
Magáévá tesz egy kis szalámivéget, rétesmaradékot, és kiissza az összes tejet a dobozból.
Aztán indul. Még előkapja zsebéből pénztárcáját, és ad a kuncogó gyerekeknek pár forintot.
– Vegyetek magatoknak kakasos nyalókát! – rikkant. A fiúk megütközve nézik.
– Csak vicceltem. Tudom, hogy mióta megy a TV-ben az a Kojak, olyan nyalókát akar mindegyik kölyök.
Az udvaron megrángat néhány tuját, megütögeti a vakolatot és elégedetlenül csóválja fejét. A kapunál a bicikli csomagtartójába megigazítja a pár darab hagymát, és búcsúzásul hátba ver.
– Nem lettél tróger, az is valami! De hogy mért nem tanultál ki valami tisztességes ipart, azt a mai napig sem értem. Nyelvet tudni, az nem kunszt. Én a fronton két hét alatt megtanultam németül egy budafoki sváb gyerektől. A háború után kitelepítették őket, mert az apja úúúúú, nagy volksbundista volt…! Szóval, lehetett volna belőled egy jó irodagép műszerész például – ezt a szomszéd kerítésénél mondja, mert tolja már a bicikliét. (Felszállni nem tud rá, de az egyensúlyozáshoz és a csomagnak kell.) Lassan, egyenletesen halad. Arra gondolok, hozni kéne egy kamerát és felvenni a távozó öreget, hisz ő sajnos – ne áltassuk magunkat – valóban eltávozott. Már a szomszéd garázsánál van, már a fehérneműboltnál, már a szakközépiskola kollégiumánál, s akkor megáll. Fordulna, de látom rajta, nehezére esik, nem azért mert képtelen rá, hanem mert nagyon tartalékolnia kell erejét. Hosszú út még hazáig az a fél kilométer. Odasietek. Látszik rajta a kimerültség, jobban, mint számítottam. És akkor, azt érzem: „Igen, ez az a nagy pillanat. Megáld, vagy valami egetrengetően fontos tanácsot ad, vagy – és talán ez lenne a legtöbb – megsimogat.
Int, hogy hajoljak közelebb. Megteszem. Felemeli kezét, belém kapaszkodik, és a fülembe suttog.
– Anyád tyúkhúslevest csinált vasárnap. Kaptatok?
– Kaptunk – felelem áhítattal.
– Mi van vele?
– Kiöntöttük.
– Míííndet?
– Csak a maradékot.
– Nem úgy értem: a tésztát is?
– Persze.
Nagy levegőt vesz, nem tudni a méltatlankodását gyűri-e le, vagy csak egyszerűen kimerült.
– Jegyezd meg: a húslevest, sosem szabad csak úgy kiönteni. Ha még nem savanyú a lé, ki kell szűrni belőle a tésztát, felpirítani olajban, megborsozni és dobni rá egy kis vajat. Egy vacsora kikerül belőle majd a háborúban. Megjegyezted?
Bólintok. Áhítattal. Elégedetten megveregeti a hátam és áttolja a biciklit a túloldalra.
Baktatok hazafelé. Panaszra nincs okom.
