Írta: Bódi Katalin
Esett az eső, már megint, még mindig, mintha soha nem akarna tavasz lenni, az üres szökőkútban lassan gyülemleni kezdett a víz, nincs is paradoxabb látvány az esőben működő szökőkútnál. A csodaszép, de azért egy kicsit giccses klasszicista épület előtt már sokan álldogáltak, és sorra csak érkeztek a fiatalok, s persze ismét ott volt a közeli megálló hajléktalanja, de konkrét kéregetés helyett most udvarolni kezdett.
Cigi vagy pénz kellene persze, de inkább mindkettő, bár aznap jó napja lehetett, hiszen alig volt még dél, mikor ő már vidám ábrázattal, könnyű léptekkel járt a minden nap százszor bejárt területen. Annak a szőke lánynak állt elébe most, aki zavaróan tündérszépségű lenne sötétkék szemeivel és csilingelő hangjával, ha nem úgy nézne ki mint egy pop art-figura, s akiben mindig gyönyörködöm titokban.
Mélyen a szemébe nézett és szerelmet vallott neki bódult mosollyal, s olyan közel lépett az arcához, hogy a szőke lány hirtelen megpróbált hátrálni, de a betonkeretes kuka az útját állta, így hát hirtelen megkerülte az utcaembert, de mégsem rohant el vagy mégsem üvöltötte le a fejét, pedig az is beleférne, hiszen miért is adnánk meg a tiszteletet egy hajléktalannak, nem szokás, inkább úgy teszünk, mintha nem is létezne, s ha megadjuk mégis, az is kellemetlen önmagunknak, mintha valamiféle arisztokratikus kegyet gyakorolnánk.
A lány sem pénzt, sem cigit nem adott, így némi személyes szféra sértegetés után a férfi arrébb állt, hogy egy másik lánynak is szerelmet valljon, majd hirtelen, mivel ott is kikosarazták, visszanyúlt kezével a szőke lányhoz és kihúzta mutató- és középső ujja közül a majdnem elszívott rózsaszín feliratos cigit. A jó ég áldjon meg, gyönyörű hölgyem, rikkantotta, ahogy a nikotintól sárga, koszos, hosszú körmű ujjai közé szorította a csikket, majd szinte azonnal elkapta másik kezével a szőke lány immár szabadon maradt kezét és megcsókolta. Nem, nem megcsókolta, egészen pontosan végignyalta. A nyelvével.
A pop artos lány a tőle ismert eleganciával húzta ki a kezét, de persze ájulás környékezte. Nem az számított már, hogy hajléktalan, hogy koszos vagy részeg az a férfinyelv, hanem a mozdulat intimitása fájt, az önvédekezés működésképtelensége fájt a személyes terének megvédésével szemben. Pöttyös esernyőjével a kezében tehetetlenül állt még ott egy ideig s azon gondolkodott, mennyire hihetetlenül könnyen válnak átjárhatóvá a radikálisan elválasztott világok, mennyire naiv a hitünk önmagunkban s mennyire gyarló is magabiztosságunk. Az igazság nyilván az ő oldalán állt, senkinek nincs joga a kezét, identitásának egyik meghatározó elemét és egyik legfontosabb testrészét ennyire bizarr módon bántania (szeretnie?), de ez már mindegy volt akkor, csak rohant fel a harmadik emeletre, hogy megmossa, hogy tegyen valamit az emlék bevésődése ellen.
