– Egyszer, napraforgó-permetezés közben, arra ébredtem, hogy napraforgót permetezek. A bugák már a leszállókereten kopogtak. – Valamikor réges-rég adomázott így, amikor még a hatalmas téesztáblák voltak divatban, és annyi munkája volt a helikopterpilótának, hogy szezonban csak néhány órát aludt a stáb. Erőltetett menetben töltöttek, szórtak. Ha elfogyott a permetezni való, alig várták a következő helyen a viharvert UAZ megérkeztét a dűlőút mellett a szertől kék-zöld felszállóhelyén, és a nagy madár dübörgő hangját a poros levelű akácfasor felől.
Például a nagyari faluvégen, a híres Petőfi fa melletti tanyán. Van talán húsz éve is annak a gyönyörű napsütéses délutánnak, amelyen egyszerre érkeztünk, mintha csak összebeszéltünk volna. Én autóval, ő a Kamovval. Nem állította le a motort, hanem intett: gyere! Melléültem a minden ízében remegő gépben, és összeszorult a gyomrom. Egy elegáns fordulóval rávitt a Tiszára. Esküdni mertem volna, hogy határt sértett, mert a badalói tornyot akár meg is foghattam volna. Rám nézett, hunyorított, mire ismét lepillantottam, már a Rókás rét méltóságos urai, a tölgyek és vadkörték között szlalomoztunk. Egy billentés a vízimalomnak, meg a Makay tanító úr házának, és már vissza is tértünk a nagyari rétre. Leült a gyepre, a kútoszlopnak döntötte a hátát, és csak dörzsölte pirosra dagadt szemét.
– Mennyi van még mára – kérdeztem.
– Megyünk, amíg látunk, hajnalban folytatjuk – hangzott a válasz. – Úgysem érünk a végére eső előtt. – Eldőltünk a fűben, néztük a bárányfelhők alatt cikázó szitakötőket.
A pilótákat mindenütt a tenyerükön hordozták a gazdaságok, a tanácsok, később az önkormányzatok. Aki jó gulyást akart enni, az a pilótával ebédelt. Ahol először járt az égi szekér, ott a helyi felső tízezer, valamint annak az összes retyerutyája repült. A permetezés előtt... Csak utána volt sürgős az ügy. Rácsodálkoztak az égből a helyre, ahol leélték addigi életüket. A pilóta pedig sütkérezett a népszerűségben. Utána meg repült-fordult, repült-fordult míg el nem szédült, míg el nem aludt, míg el nem tévesztette, míg a gépet oda nem csapta. Mert ilyen is volt. És van. Akárhol történik az országban, ismerős vész oda, mert nálunk tanult. Először ezt e megyét ismerte meg felülről.
Például Tyukodot. Mert ott is találkoztunk egy kora tavaszi reggelen. Akkora volt a belvíz, hogy a határszemlét is csak a levegőből lehetett megtartani. Láttam vízben úszni az Ecsedi-lápot, és belőle félszigetként kiemelkedni a környező falvakat. És láttam arcán a végtelen ijedelmet: mi lesz ebből? Szeme a horizontot nézte, vöröses kis bajsza meg-megrándult. Tekintetére halvány árnyékot vetett a rotor megfoghatatlan árny-ernyője. Öt fokot zár be a vízszintessel – magyarázta a máriapócsi bázison, amikor ott találkoztunk. Azt is mondta miért, de inkább arra figyeltem, amint boldogan súgta: a fiam már felemelkedik, leereszkedik a géppel! Önállóan!
A fiúból férfi serdült, az apa hajába valahol ezüstös ökörnyálat szőtt a propeller szele. A kaliforniai pajzstetűt emlegettük, amikor megálltunk a leendő túrparti panzió frissen kiöntött betonalapján. Mindketten tudtuk: ez az a kis teremtmény, amely élete befejező ciklusában abbahagyja a mászkálást az alma ágán. Készít egy kis pajzsot, és az alatt él tovább. Nem mozdul többé, a telet is annak oltalmában vészeli át. És miként az élelmes állatka pajzsa, a panzió is helyből épült. A Tisza kavicsából, az öntéstalaj vályogjából, a pilóta álmából. Már amennyi kevés jutott neki. Mert nem volt elég az építést vezetni, repülni is kellett. Három megyében várták a helikoptert. Szükség volt a pénzre. És szállt a helikopter, emelkedtek a falak, és beteljesült az álom.
A tündérrózsás Túron úszott alattunk a kis kék lélekvesztő. Most se féltem, pedig a víz alattunk olyan végtelen és rejtelmes volt, mint egy titkos szerelem. Jancsi pedig állt a csónak végében, és megkérdezte: – mit szólnál, ha elénekelnék egy nótát? – Lassan húzta az evezőt, a rózsák épp csak ingadoztak. – Én írtam a szövegét, és a dallamát is, – tette hozzá. Jobban meglepett, mint az összes pilótatudományával. Szép szatmári nóta szállt a Túr felett. Kakukk kontrázott, rigó cifrázta. Jól kitalálta, szépen énekelte. Zavartan fonódott egybe tekintetünk. – Na mit szól hozzá, szerkesztő úr, – váltott vicces megázásra. Nem szóltam semmit, nem tudtam, mit mondjak. Mint pilóta számtalanszor elkápráztatott. Vagányságból is utánozhatatlan volt. Elég idézni, amikor a tanító úr udvara fölé éppen csak néhány méterre leereszkedve ledobta az esti pörkölthöz a bárányt. A folyóparti szemétdomb helyére varázsolt édenkert talán még ennél is nagyobb teljesítmény volt. A gondolásének a tündérrózsák folyóján azonban mindent felülmúlt. Micsoda történet, gondoltam magamban akkor. A kislányom is elnémulva ült mellettem a pillanat hatása alatt.
Akárcsak én most, amikor még mindig hideg nyirok nedvesedik a markomban a nemrég letett telefonkagyló után: – jó hangulatban voltunk egészen éjfél utánig, amikor kintről csak annyit hallottunk, hogy valami súlyos test a földre zuhan – mondta egy hang a telefonban. Erdélyi Jánosnak megakadt a szíve, teste élettelenül csapódott a földhöz. Ez volt az a fátum, amit a nagy madárral mindig elkerült, és most, negyvenhét évesen mégis...
