Tárcán kínálom

Felelős szerkesztő: M. Szlávik Tünde Társszerkesztő: Standovár Ágota Tárcáink célja nem csak az olvasó szórakoztatása, személyes jellegű műfaj. Az ilyen írásokat egy régi-vágású újságban a lap alján hozták, desszertként a vonal feletti nehezen emészthető cikkekhez. Az itt közölt darabokhoz tehát képzeljen hozzá az olvasó egy színvonalas sajtóterméket alapos elemzésekkel, tényfeltáró, leleplező riportokkal. Vagy ne... ******************************Kattintson a Címkék után a szerző nevére és olvasson a blogban korábban megjelent műveiből!

Címkék

andré ilona-ibolya (4) antal anikó (16) arany piroska (5) balku lászló (9) balogh adrienn (1) balogh géza (22) baracsi endre (1) béke zsanett (1) bódi katalin (20) boldogh dezső (1) borbély balázs (1) b tóth klári (21) csabai lászló (10) csengődi péter (42) cserbakőy levente (8) csupor béla (2) czimbula novák ibolya (3) dávid józsef (4) deák-takács szilvia (3) debreczeny györgy (7) dinók zoltán (9) dunai andrea (2) ésik sándor (54) farkas józsef (1) farkas molnár péter (16) fehér noémi (1) filip tamás (1) fülöp gábor (4) gaálné lőrinczi éva (3) galambos lajos (1) gáspár ferenc (1) habony gábor (6) hajdú erika (5) hajdu sára (1) hargitai ildikó (4) hornyik anna (1) huba ildikó (2) illés zoltán (12) janáky marianna (2) jónás ágnes (1) juhász zsuzsanna (3) k. rados marcella (2) kácsor zsolt (6) kántor zsolt (15) karádi márton (1) karádi zsolt (5) kecskeméti zsuzsa (6) kiser edina (12) kiss gréta henriett (1) kiss péter (1) kis mezei katalin (2) koch zsófia (1) kovács kinga (1) kováts judit (3) köves istván (1) kulcsár (1) kulcsár attila (59) ladányi fedák enikő (1) lajtos nóra (4) lampl zsuzsanna (7) láng judit (1) m. szlávik tünde (3) margittai h. ágnes (8) merényi krisztián (1) mirtse zsuzsa (5) molnár péter (29) mórotz krisztina (4) nagy (1) nagy farkas dudás erika (13) nagy istván attila (1) nagy norbert (1) nagy zsuka (5) nyolcas józsef (1) oláh andrás (3) onderó szilárd (1) onder csaba (1) orbók ildikó (2) ozsváth sándor (37) pataki zsuzsanna (1) pénzes ottó (1) péter béla (13) petrozsényi nagy pál (24) piro m. péter (8) piró m. péter (1) rácz lilian (2) rácz tibor (1) radnó györgy (13) réti jános (14) rimóczi lászló (14) rusai márta (1) ruszó marietta (1) seres ernő (3) simon adri (3) somorčík sz. rozália (27) sonkoly istván (1) standovár ágota (14) szakonyi gabriella (1) szeifert natália (3) székely-nagy gábor (1) széll zsófia (2) szép szilvia (3) szilágyi erzsébet (2) szilágyi rohini (1) szőke imre (5) szombati gréta (4) szondi erika (2) szuhár csilla (1) t. ágoston lászló (1) tamás tímea (2) tornyi ferenc (10) turányi tamás (21) vajdics krisztina (5) váradi andrás (3) vaskó ilona (29) venyige sándor (3) veres roland (1) zajácz d zoltán (4) zápor györgy (9) zilahy tamás (5) zoltay lívia (1) attila (1) zsuka (1) Címkefelhő

Tárcáink kedvelői a nagyvilágban

Friss topikok

  • Gertrud53: Merész és pontos, nagyon ott van minden szó. (2018.09.24. 23:50) Boston – Massachusetts
  • Gertrud53: A végén ott a jellegzetes csavar, amit szeretek az írásaidban. (2018.09.24. 23:43) Jelenet
  • Gertrud53: (2018.09.24. 23:38) Temető, templomkert
  • Gertrud53: Szeretem a várost, ugyan nem ezt az arcat, de szeretem... (2018.09.24. 23:32) Csikágótól Kispestig
  • Gertrud53: Két év telt el és most megírhatnád a végsőt, a kilakolzatást... (2018.09.24. 23:28) A lakatos ebédje

Linkblog

Most olvassák

Életkép, vázlat, rajz, csevej... Ésik Sándor blogja

2011.01.20. 22:13 Ésik

Időtojások

Címkék: tamás tímea


Írta: Tamás Tímea

Erre reagálni szeretnék, erre reagálni fogok, nem kell mindenre reagálni – szavak, amelyek bizonyos gyakorisággal fellelhetők mindennapjaink kötőszövetében. És nem csak a szavak, hanem a bennük, sokszor pedig a mögöttük megbúvó tartalom is. Reakció. Erre, arra, valamire. „Nem kell minden szalmaszálba belerúgni”, mondta a kápolnásfalui néni. Ő így határozta meg a hiábavaló reakciót. Tudják, hogy van, igyekszünk megfelelően reagálni, nem reagálni, jól reagálni. Nem szeretünk túlreagálni.

Volt egy napom, amikor túlreagáltam. Azóta is úgy érzem, óriáskígyó vagyok, aki emészti az elefántot. És az elefánt nagy. Még az óriáskígyónak is. És mivel hajlamosak vagyunk bármihez mítoszt fűzni, bármiből mítoszt teremteni, amíg tart az emésztés, elmondom a mítoszt az elefántról, ami végső soron csak az, ami megtalált és elveszejtett bennünket: IDŐ.

Nyolc fiatal arc nézett rám a téglalap alakú asztal másik feléről. Hét lány és egy fiú. Szépek, erőtől duzzadóak, huszonévesek, de még huszonötön innen. Újságírók lesznek egykoron, legalábbis azok szeretnének lenni. Nem tudom, miért, de én még egylényegűnek érzem magam velük. Még fiatalnak, tettrekésznek, energikusnak, talán csak a vélt vagy valós belém szorult bölcsesség öregít meg egy kicsit, választ el egy kevéssel tőlük. Aztán beszélgetünk, amiről kell, amiről szokás első órán, magunkról egy kicsit, a világról, annak gondjairól, arról, hogy mennyire bánt és mennyire szeret minket. Mármint a világ. Aztán begyűrűznek ilyen-olyan konkrétumok is a beszédbe, megpróbálunk betekinteni a szlogenek mögé, egy kicsit közelebbről megnézni mondjuk azt, hogy XX. század és Kelet-Európa. És akkor egyszer csak ajtóstul bezuhant hozzám a döbbenet. Nemcsak az ajtót hozta, hanem a reakciót is. A túlzottat.

A lányok-fiúk hallottak valamit arról a személyről, aki a szomszédos országban regnált, és akit  úgy hívtak, hogy Ceaušescu, de tulajdonképpen ennyi, amit tudnak róla. Hogy volt. És, hogy nem volt jó. Mármint ő, a Kárpátok géniusza nem volt egy jóféle ember. És nem hallották, hogy…?, kérdeztem reménykedve. Nem, nem hallották. És nem mesélte valaki, hogy…?, reménykedtem tovább. Nem, nem mesélte senki, mondták. Szóval akkor nem is tudnak semmit arról, hogy…? Nem, nem tudunk semmit, mondták, és nem volt az arcukon érdeklődés. Túlreagáltam. Szerencsére csak befelé. Tudniuk kellene, ágaskodott bennem az önérzet. Egy órányira vagyunk az erdélyi határtól, egy évtizednyire, alig egy évtizednyire az egykori aranykorszaktól, tudniuk kellene. Aztán, még mielőtt szóltam volna nekik, előlépett a másik énem, egy a sok tartalék közül, és megmagyarázta: nincs helye a hibáskeresésnek. Ne legyünk érzelmesek, és ne legyünk tudománytalanok. A fájdalom nem mindig jó tanácsadó. Neked fáj az, ami most történik. Miért kellene tudniuk? Tízévesek voltak, amikor történt. És nekik akkor is csak hír volt, gyorsan lepörgő hír. Neked – élet.

Csak néztem őket, még mindig reagáltam, befelé, magamnak. És akkor éreztem meg magamban teljesen világosan az időtojást. Az egyiket. Mert sokat hordozunk magunkban. Az az időtojás akkor kikelt bennem, ismét kikelt, és olyan elevenen élt, mintha megint ott lennék a nyolcvanas évek közepén vagy végén, olvasnám az utasításokat és félnék. Eleven volt bennem annak az időnek a félelme, amit nem tudok kinőni, de amiről ők mit sem tudnak. Eleven volt bennem az a félelem, ami akkor meghatározott, és ami, ha nem áltatom magam, akkor tudom, hogy valamilyen módon ma is meghatároz. Az az idő el van raktározva bennem és néha kikel. Az időtojásainkat pedig nem tudjuk továbbadni, mint annak idején a kazárok tették. Hordozzuk magunkban, és tudjuk, van közöttük jó, van közöttük rossz.

Abban a percben éreztem, én magam vagyok egy olyan idő, ahová nekik nincs bejárásuk. Egy olyan idő, amibe nekik nem nyit utat semmi, talán még a mese sem. Mert  az érdektelenség (ami ott volt a szemükben) örökre lezárja az oda vezető kaput. Hirtelen öreg lettem és csalódott, és már nem éreztem egylényegűnek magam velük. Éreztem, hogy még egy kérdés, és végképp unni fognak, ugyanúgy, mint ahogy én untam a jóval előttem járókat, amikor 56-ról beszéltek. Nekik az élet volt, nekem a legjobb esetben történelem. Ők a saját időtojásukban őrizték 56-ot, és valahányszor valami miatt kikelt az, elmosta múlt és jelen határvonalát, és számukra nem maradt más, csak eleven, örökké jelen levő idő, én pedig unatkoztam mellettük. Mikor ezeknek a fiataloknak a szemébe néztem, hirtelen megértettem őket. Az 56-osokat. És a második és az első világháborúsokat. És egy kicsit szégyelltem magam. Pedig nem kellett volna, hisz épp annyira nem tehetek róla, mint ezek a fiatalok…

Nagyon középen éreztem magam. És nagyon egyedül. Korszakok mezsgyéjén álló-élő… Ahogy terelgettem vissza az időtojásba a kiszabadult érzéseket, képeket, hangulatokat, az időt, egyre azon töprengtem, hogy vajon valóban „a” jelenben él-e az ember, vagy csak a „saját” jelenében. Mert az én jelenem nagyon más volt, mint a velem szemben ülő fiataloké, még akkor is, ha mindennap ugyanarról beszéltünk, ugyanabban az étteremben ebédeltünk, ugyanazokban a szupermarketekben vásároltunk.

Generációk, szokták mondani. El lehet intézni ennyivel? És amíg nekik is nem lesznek időtojásaik, amíg nem látogatja meg őket is a felismerés, ami engem nekik köszönhetően meglátogatott, addig érthetjük egymást? Lehet igazi híd közöttünk?

Talán. Néhány időtojásnak igen, de a bizonyosságnak nem vagyok birtokában. Az óriáskígyó pedig még mindig emészti az elefántot.

 2001. augusztus

 
(Tamás Tímea író, költő - eredeti nevén Vofkori Mária - a kisvárdai Rétközi Múzeum igazgatója. 1990-től 1995-ig a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztője.  KörÉvek című Forrás kötetéért (versek, Kriterion, Bukarest., 1992) megkapta a Kolozsvári Írók Társasága díját. 1994 és 2001 között Kanadában élt, ennek az időszaknak az élményei ihlették Egy kelet-európai című, jegyzeteket és esszéket tartalmazó könyvét, amelynek részletét közöljük (Polis, Kolozsvár, 2002). Kovács András Ferenc utószavából: „Tamás Tímea pár vonással, megtalált szavakkal szelíden bemért, megfelelő mondatokat indít, fest föl a könyv s a világ szövetére. Ő az, aki az őszelői erdő leveleire válaszol: juharlevélre, nyírfalevélre tud írni.” )

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://tarcankinalom.blog.hu/api/trackback/id/tr692601282

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kínlódó 2011.08.26. 21:44:48

Generációs probléma? Pedagógusként én is naponta megélem... Hordozzuk az időtojásainkat, nekünk valóság, nekik történelmi lecke másfél oldalban... S valóban... minket annyira érdekelt a hadifogság s a többi, mikor ennyi idősek voltunk?