Írta: Szondi Erika
– Jövök már, jövök! – motyogta Irmuska tettetett bosszúsággal a hangjában, amikor sokadik csöngetésemre végül ajtót nyitott. – Nem tudok már úgy szaladni, mint régen. Tudja az ízületeim. Már csak ez a hetven lépcső hiányzott a vén lábaimnak, ami itt a bérházban van. Idehozott a lányom magához. Fel még csak feljöttem, de le csak akkor megyek, ha visznek. Na, jöjjön a konyhába kedves, ha beszélgetni akar. Én csak ott érzem jól magam. Éppen tésztát gyúrok. Tud maga tésztát gyúrni? Miért is tudna? A mai fiataloknak már nem tanította meg az anyja.
Éppen nyugtatni akarom Irmuskát, hogy igen, tudok, a nagymamám megtanított rá, ám látszik rajta, nem is vár választ. Göcsörtös ujjai már gyúrják az aranysárga falusi tojás és hófehér liszt keverékét. Fehér kötényére piros cérnával hímezték valamikor: Ki az urát szereti, jó ebédet főz neki.
– Az én időmben nem mehetett férjhez a lány, amíg nem tanult meg gyúrni, no meg sütni-főzni. Azt mondták, a szívén át kell megfogni a legényt, de a hasán át kell megtartani.
Hálás voltam Irmuskának, hogy akaratlanul is arra a témára terelte a beszélgetést, amiért jöttem. Beszéljünk a szerelemről! Furcsán, zavarba ejtően hangzott volna ez a kérés a fehér hajú nagymama számára.
– Szerelem? Nem tudom én már mi az – mondta, ám hangja kissé fátyolos lett. Keze alatt a tészta megszelídült. Göcsörtös ujjai simogattak, megtört kék szemébe huncut ragyogás költözött. Hamiskás mosolyát azonban egyetlen pillanat alatt szomorúság követte.
– Az én emberem már tizenöt éve itt hagyott. Pedig megígérte, mindig vigyáz majd rám. Ő volt a legszebb legény a faluban. A fene ette a barátnőimet, hogy csak hozzám járt. Amikor megállt a portánk előtt a bricskával, a többi legény már tudta, kívül tágasabb. Mert ugye akkor nem csak egy udvarlója volt az ember lányának. Jöttek többen is esténként. Elbeszélgettek a világ dolgairól, ha volt mivel, akkor megkínáltuk őket. Borozgattak, kártyáztak apámmal, utána csendesen hazamentek. Az én Józsimtól féltek a többiek. Úgy tudott nézni azzal a sütős fekete szemével, hogy senki sem mert ujjat húzni vele. Ha a bálban együtt táncoltunk, senki sem mert lekérni tőle. Istenem, de szerettem táncolni! A keringőnél szinte a lábam sem érte a földet a Józsi karján. A legjobban a májusi bált vártuk, a május éjszakáját. Nem is annyira a mulatság volt az érdekes, hanem ami utána következett!
Irmuska kissé zavarba jött saját mondásán, s kutatva rám nézett.
– Na nehogy félreértse kedves! Az éjszaka a tisztességes lánynak nem azt jelentette, amit a maiaknak. Mi a szerenádot vártuk. Meg azt a legényt, aki küldte. Az én udvarlóm úgy állt a cigánybanda előtt, mint egy karmester. Tudom, hogy nem volt valami jó hangja, most mégis úgy emlékszem, gyönyörűen énekelte: szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát… Na, meg azt a szívhez szólót: májusi szép éjszakákon, orgonanyíláskor, eszembe jut a szerelmed, egy éjszaka százszor…
Irmuska dúdol és emlékezik. Idő rótta arcát kisimítják az emlékek.
– Szépen éltünk az urammal. Sokat dolgoztunk, gazdálkodtunk, de a legnehezebb időkben is kis házunkban lakott a szeretet. Szatmárban, a Szamos és a Tisza között, az Isten háta mögött, de a jó Isten segítségével megtaláltuk azt, ami a legfontosabb volt számunkra, az emberséget. A mai fiatalok azt hiszik, a szerelem a legfontosabb az életben. Nem tudják, hogy ez bolondság. Nekem soha nem mondta az uram, hogy szeret. Akkor ez nem volt divat. De kivette a kapát a kezemből, amikor a nap a delelőn járt. Lassabban vágta a rendet, ha látta, hogy fáradok a marokszedésben. Megfejte helyettem a tehenet, ha én nem bírtam. De én is elnéztem neki, ha eljárt a kocsmába, ha későn jött haza. Néha veszekedtünk, vitatkoztunk, de soha nem aludtunk el haraggal. Ha morogtunk is este a sötétben, megkérdezte: bánkódsz Irmus? És én mindig elmondtam, mi a bajom. A virradat a békességgel együtt köszöntött ránk. Egy gyermekünk született, Erzsike. Amikor a világra jött, a bába azt mondta ne szüljek többet, mert rámehetek. Pedig az én Emberem mindig szeretett volna egy fiút. Egy olyan sütős szeműt, mint ő. De megértette, hogy nem lehet.
A tészta elkészült. Irmuska komótosan elővette a gyúródeszkát és a nyújtófát.
– Vett a lányom már valami gépet is, hogy azzal nyújtsam a tésztát. Én ahhoz nem értek. Meg nem is akarok. A karjaim már nem nagyon bírják, de a nyújtófa az igazi. A tésztának lelke van. Simogatni kell, hogy finom levesbevaló váljon belőle.
Irmuska tenyere fürgén sodorja a nyújtófát. Ahogy a tésztakupac egyre laposabb lesz, a törékeny asszonyban úgy erősödik az indulat.
- A széltől is óvtuk a lányunkat. Odaadtuk tanulni a városba, és egyszer csak azzal jött haza férjhez megy. Mi még akkor nem tudtuk, hogy a hasában rugdalózik a kisunokánk. A leendő vőm már akkor is részeg volt, amikor megismertük. Egy gyárban dolgozott a városban. Este eljárt a haverokkal, a túlórázás után hajnalban, egy-egy presszóban fejezte be a napot. Mondtuk Erzsikének, nem lesz ennek jó vége, de ő csak azt látta, hogy a fiatal gyerekes házasok lakást kapnak itt a panelben és ő városi nő lehet. Most, hogy húsz éve él ide bezárva, már ő is másképpen látja a világot. Az ura itt hagyta egy másik nőért, ő meg szegénykém éjjel-nappal dolgozik, hogy ki tudja fizetni a fűtést, a villanyt. Mondhatnám, hogy megérdemelte a sorsát, de egy anya nem mond ilyet a gyermekének. Szegény lassan megöregszik, de még mindig nem tudja mi a szerelem. Férjhez mehetett volna azóta újra, de nem akart Nikinek mostohát. Idehozott engem maga mellé, mert jó gyerek, de nem tudta, hogy mindkettőnk életét tovább keseríti.
Irmuska szorgos kezei alatt nyúlik a tészta. Szinte áttetszik már a gyúródeszka mintázata.
– Kockára vágom. Apró kockára. Tudja, úgy a legfinomabb a húslevesben. Hiába ugyanaz a liszt, ugyanaz a tojás, mégis annyiféle az íze, ahányféleképpen vágom. Az unokám a kockát szereti. Ha hazajön az iskolából az az első kérdése, nagyi mit főztél? Örülök, ha látom, milyen jóízűen eszik. Én alig várom, hogy a kedvében járhassak. Szegény sokat tanul. Már megeszik a szemét a könyvek, megérdemli, hogy kiszolgálják. Szép lány. Nem azért, mert az én unokám, de látom az ablakból, hogy megfordulnak a fiúk utána. Azt mondja, ő sohasem megy férjhez. Nem akar olyan sorsra jutni, mint az anyja. Mégis eljár a diszkóba. Éjszaka jön haza, s mi az anyjával addig elaludni sem tudunk, míg nem halljuk, hogy kattan a zár az ajtóban. Ha már itthon van, megnyugszunk. Reggel senki nem kérdez semmit.
– Ha felháborodok, azt mondják, maradi vagyok. Elmúlt már az a világ, amikor a lányok az anyjukkal jártak a bálba. A tánc is megváltozott, az emberek is modernebbek lettek. A májusi virág helyett egy szív alakú léggömböt hozott haza az unokám is tavaly februárban. Azt mondta, Bálint napra kapta. A szerelem napjára. Csak az a baj, a léggömb néhány nap alatt leengedett. Elszállt belőle a levegő, s félek, ugyanilyen hamar elszállta azok az érzések is, amelyek az adományozójában ébredtek. A mi májusi virágunk annak idején minden tavasszal újra éledt és virágba borult.
Irmuska tésztája elkészült. A jó gazdasszony pedáns rendet rakott a konyhaasztalon, s megkérdezte: no, miről is akart velem beszélgetni kedves?
(A blog vendégszerzője a Kelet-Magyarország egykori munkatársa. Tárcáiban érzékletesen tárja elénk azokat a történeteket, amelyeket jó szemű lélekbúvárként talál az emberekben.)
